A santa cruz-i csata 

(egy pirruszi győzelem története)

1942 október 25-26.

Bevezető

Nagy Sándor ókori hadvezér egyik utódja, Epeiroszi Pürrhosz a rómaiak ellen vezetett háborút Itáliában. Egyik győzelme után a hatalmas veszteségeket elemezve azt a kijelentést tette, hogy még egy ilyen győzelem, és a háborút elveszítjük. Állítólag ez csak legenda, de azóta latinosan pirruszi győzelemnek nevezik azt diadalt, ami akkora áldozatokkal jár, hogy károsabbak a következményei a győztesre, mint a vesztesre. A következő csata kiváló példa erre az esetre.

Magyar nyelven nekem egyetlen forrást sikerült találnom. Ronald H: Spector Háború a tengerekencímű könyvében néhány oldalon röviden ismerteti a csatát, sok résztvevő élménybeszámolójával, ezért inkább az internetes forrásokból kellett merítenem. Az Office of Naval Intelligence második világháborús jegyzeteit szerencsére erről a csatáról is közzétették. A Wikipedián már korán megjelent egy szócikk, amit szerencsére profi módon kiegészítettek. Bepillantást lehet nyerni John Lundstrom The First Team and the Guadalcanal Campaign című hihetetlen aprólékos, és a japán forrásokat is figyelembe vevő könyvébe.

Tervek, előjáték

A japánoknak két hónapjukba tellett, míg újra összeszedték magukat az augusztusi repülőgép-hordozó ütközet után. Most még nagyobb tengeri erőket összpontosítottak. Aki ismeri a midway-i csata történetét, tudja, hogy a japánok nem riadtak vissza a bonyolult haditervektől. Hát most sem kellett szégyenkezniük. A terv készítésénél azonban figyelembe vették az előző csaták, még a legutóbbi keleti-salamon-szigeteki csata tapasztalatait is.

A támadóerők magját ismét a Nagumo Chuichi altengernagy parancsnoksága alá tatozó 3. flotta elnevezésű repülőgép-hordozós csapásmérő erő három repülőgép-hordozója alkotta, a Shokaku, a Zuikaku és a kicsi Zuiho könnyűhordozó összesen 158 harcigéppel, valamint a Kumano nehézcirkáló és 8 romboló.

A Guadalcanali hadműveletek fedezésére még egy repülőgép-hordozós erő állt rendelkezésükre a Junyo és a Hiyo 88 repülőgéppel, Kakuta Kakuji ellentengernaggyal az élen. Ez a csoportosítás Kondo Nobutake altengernagy nehézcirkálós különítményéhez tartozott (Atago, Takao, Maya, Myoko plusz egy könnyűcirkáló és 12 romboló), ezen felül Kondo volt a teljes támadó flotta parancsnoka is, zászlaját az Atago árbocára húzta fel.

Már a tengeren volt Kurita Takeo altengernagy két csatahajója a Haruna és a Kongo két romboló fedezetében.

Ezeken felül még létrehoztak egy erős felszíni flottaegységet Hiroake Abe ellentengernagy parancsnoklatával a Hiei és a Kirishima csatahajókból, négy cirkálóból (Tone, Chikuma, Suzuya, Nagara) és 8 rombolóból. Hogy világosabbá tegyem az egészet, készítettem egy vázlatot az egységek elhelyezkedéséről.

Október 11-ére tehát összesen 5 repülőgép-hordozó, 4 csatahajó, 8 nehézcirkáló, 2 könnyűcirkáló és 22 romboló hagyta el a truk-szigeti bázist, és szelte a habokat Guadalcanal irányába.

A terv szerint a flotta összehangoltan tevékenykedik a Guadalcanalon lévő szárazföldi erőkkel. Kawaguchi tábornok erősítést kap a tengerről, majd megrohamozza a Lunga körüli állásokat, és visszafoglalja a repteret. Ezt eredetileg október 20-ára ígérte. A hordozók légitámogatást adnak, és megsemmisítik a hadműveleti területre betévedő amerikai tengeri erőket. Végül, ha megkapják a hírt a reptér elfoglalásáról, a repülőgépeket áttelepítik, és a hordozók visszaindulhatnak Trukra.

A japán hadrend pont fordítottja volt a Midwaynél alkalmazottnak. A nehéz felszíni erőket jóval a repülőgép-hordozós egységek elé vezényelték, és a Hendrson Field légierejének semlegesítésének oroszlánrészét is a nehézlövegekre bízták, nem is rossz eredménnyel.

Október 13. éjjelén Kurita egysége a Haruna és a Kongo csatahajóval 1óra 20 percig lőtte a repteret, következő éjjel 4 nehézcirkáló puhította tovább az amerikai támaszpontot. Mindössze 1 Dauntles zuhanóbombázó volt másnap bevethető. A meggyengült amerikai légitevékenységet kihasználva utánpótlást tettek partra Guadalcanalon, amelyet a hordozók gépei fedeztek, azonban az Espritu Santoról felszálló B-17-es nehézbombázók és Henderson Field árva zuhanóbombázója így is károkat okoztak, sőt éjjel két rombolónak sikerült ágyútűzzel felgyújtania a kirakodott lőszerkészleteket. Kawaguchi kénytelen volt 22-ére halasztani a rohamot. Közben a fél japán flotta ott cirkált a környéken és a hajók kazánjai mohón falták a drága üzemanyagot, az amerikai flotta meg sehol.

Persze hogy nem mozdultak, hiszen mindössze 1 repülőgép-hordozójuk volt a térségben, a Hornet. Augusztus 31-én a Saratogát megtorpedózta az I-26-os tengeralattjáró, turbó-elektromos hajtóműve megsérült, távoznia kellett. A Waspnak még kevesebb szerencséje volt, három torpedó szeptember 15-én a tenger fenekére küldte, sőt az I-19 ugyanabból a sorozatból származó másik torpedója a North Carolina csatahajót is kiütötte egy időre a harcból. Viszont október 16-án a kijavított Enterprise elindult Pearl Harborból, hogy várhatóan 7 nap múlva elérje a körzetet.

Személyi változások is történtek. Leváltották Fletcher altengernagyot, miután 41 decembere óta becsülettel tartotta a frontot, három csatát megvívott tapasztalt parancsnok volt. King tengernagy, a flotta főparancsnoka mégis túlságosan óvatosnak tartotta, ezért helyére Kinkaid ellentengernagyot nevezte ki. Kinkaid ott harcolt Fletcher mellett a Salamon-szigeteknél az Emterprise-on, így nem került teljesen tapasztalatlan kezekbe az irányítás.

Fletcher sorsára jutott Grohmley altengernagy is, a dél-csendes óceáni körzet parancsnoka. Őt a betegségéből felgyógyult Halsey altengernagy váltotta fel. Halsey neve fogalom volt a flottánál, mindent elmond róla beceneve: a „Bika”. Tőle a tengerészek harci kedvének fokozódását várták. Nem is „tökölt”, Kinkaidet azonnal nekivezényelte a kb. kétszeres túlerőben lévő japánoknak.

A két hordozó és kísérete október 24-én egyesült Task Force 61 néven és Guadalcanaltól 850 mérföldre helyezkedett el. Ez a csoportosítás jóval kisebb volt a japán erőknél: 2 repülőgép-hordozó 1 csatahajó (a vadiúj South Dakota), 3 nehézcirkáló 3 új légvédelmi cirkáló és 14 romboló. Viszont a kiváló amerikai felderítésnek köszönhetően jól ismerték a japán hadmozdulatokat.

Egy jelentős változás volt a hordozókon: a vadászgépek számát 27-ről 36-ra növelték a zuhanóbombázók rovására (ezt Kinkaid ellentengernagy javasolta az előző csata tapasztalatai alapján), hogy a vadász századok képesek legyenek egyszerre a hajókat fedezni és a támadó köteléket kísérni.

Volt még egy „potens” csatahajójuk, a Washington, melynek feladata az volt, hogy megakadályozza a japánokat abban, hogy még egyszer komoly ágyútűzzel árasszák el a Guadalcanali állásokat. Éjjel a Savo sziget környékén cirkált néhány rombolóval, nappal azonban visszahúzódott légitámadástól tartva.

Guadalcanalon Kawaguchinak még mindig nem sikerült egységeit a támadásra felkészítenie, így tovább halasztotta az időpontot 24-ére. Még egy baljóslatú esemény történt, a Hiyo hajtóműve meghibásodott, így kénytelen volt Trukra visszatérni, ezzel a hordozók száma négyre csökkent.

Október 24. éjjelén aztán elkezdődött a várva várt roham az amerikai tengerészgyalogosok állásai ellen. 25-én hajnalban pedig a két amerikai hordozó észak-nyugati irányban megközelítette a japán flottaegységeket. Egy Catalina hidroplán délelőtt felfedezte a japán hordozókat, de mivel még a repülőgépek hatósugarán kívül voltak, Kinkaid teljes sebességgel a japánok felé hajtotta saját egységét, abban bizakodva, hogy a távolság lecsökken annyira, hogy a siker reményében indíthassa el gépeit.

A japánok a hordozókról látták a Catalinát, így tisztában voltak vele, hogy felfedezték őket. Mivel a japán felderítők nem akadtak az amerikaiakra, Nagumo észak felé fordította hajóit, hogy kitérjen az amerikai bombázók támadása elől.

Kinkaid végül 14 25-kor egy kisebb 29 gépből álló köteléket indított el. Bottal üthették az ellenség nyomait. Az egység frusztrált parancsnoka túl sokáig keresgélte a japánokat, így hazatérve sötétedés után kellett landolni az anyahajókon. Hat gép és egy pilóta élete volt az ára a sikertelen próbálkozásnak, melyekre másnap igen nagy szükség lett volna. Ráadásul nap közben rutinfeladatok végzése közben még öt gépet összetörtek.

Kinkaid egysége végül a Santa Cruz szigetektől északi helyzet felé vette az irányt.

Október 26.

Felderítés

Nagumo 2 óra 50 kor visszafordította hajóit, hogy közeledjen az amerikaiakhoz, de 20 perc sem telt el, mikor a balvégzetű admirális intő jeleket kapott. A Catalina repülőcsónakok pilótái ezúttal is megdolgoztak zsoldjukért. Az egyik felderítőgépről újra megpillantották a japán hordozókat, sőt egy bombát is kioldottak, mely a Zuikaku mögött vágódott a vízbe.

Pirkadatkor mindkét fél útnak indította felderítő gépeit. Az Enterprise-ról 16 SBD startolt géppárokba rendezve. Egy-egy 500 fontos bombát is kaptak, hogy alkalomadtán használhassák. További 4 SBD indult tengeralattjáró-elhárító őrjáratozásra. A japánok 7 felderítő-hidroplánt katapultáltak a Tone és a Chikuma cirkálóról, de hogy növeljék esélyeiket, a hordozók is indítottak 13 B5N típusú gépet (4-4 a Shokakuról és a Zuikakuról, 5 a Zuihoró). Az amerikai flotta felderítését pedig az Espritu Santoról felszállt 10 PBY repülőcsónak és 6 B-17-es erősítette.

A japán felderítők hamarabb, 6 óra 12-kor már felfedezték az amerikai köteléket, de a gép személyzete csak 6 58-kor adta le végül a jelentését.

 Támadó csoportok felszállása

Nagumo most nem habozott, azonnal kiadta a támadási parancsot a már több mint egy órája felkészített első támadó hullámnak: 20 torpedóvető a Shokakuról, 21 zuhanóbombázó a Zuikakuról és 21 vadászgép mindhárom hordozóról. A torpedóvetők parancsnoka Murata Shigeharu korvettkapitány nem éppen kezdő, az ő nevéhez fűződik Perl Harborban az amerikai csatahajók elleni légitorpedó támadás vezetése is. De a többi pilóta sem szerénykedhetett kevesebb harci babérral. 7 óra 30-kor a 62 gépből álló alakzat összeállt, és az amerikai flottaegység felé vette az irányt. Megkezdődött a második hullám gépeinek felkészítése.

Ugyanakkor Kondo altengernagy utasította Abe ellentengernagyot, hogy csatahajós egységével siessen az amerikai egység felé, és ágyúival semmisítse meg azt, valamint maga is az amerikaiak felé vette az irányt, hogy a Junyo mihamarabb csatlakozhasson gépeivel a támadáshoz.

Ekkor váratlanul két SBD süvítve lecsapott és az egyiknek sikerült eltalálni a Zuiho hordozót a repülőfedélzet hátsó fertályán. Egy 15 méteres füstölgő lyuk jelezte, hogy egy jó darabig harcképtelenné vált.

Két SBD 6 óra 50-kor felfedezte Abe ellentengernagy csatahajóit, de hordozókat nem találtak. Nem sokkal később egy másik géppár megpillantotta Nagumo hordozóit, pozícióját jelentették az Enterprisenak, majd megpróbálták megtámadni az anyahajókat, de öt Zero lecsapott rájuk, és menekülniük kellett a felhők közé.

Ekkor jött Strong hadnagy és Irvine zászlós. Vették az adást az ellenség pozíciójáról, elhatározták, hogy elkapják a japánokat. Elhagyták saját szektorukat, és végül ők voltak azok, akiknek sikerült meglepni a Zuihot. A meglepett japánok még légvédelmi tüzet sem lőttek rájuk, csak mikor már végeztek, akkor kellett megvívniuk a zérókkal, de szerencsésen megúszták.

Még egy géppár próbálta megtámadni a hordozó-köteléket, de a Zerók elkergették őket.

Természetesen Kinkaid ellentengernagy amint megtudta az ellenséges anyahajók pozícióját, elrendelte a támadást. Először a Hornet indított el 7 30-kor 15 zuhanóbombázót, 6 torpedóvetőt, és 8 vadászgépet. 8 órakor az Enterprise következett egy kisebb csoporttal: mindössze 3 SBD, 9 TBF, és 8 F4F vadász alkotta a köteléket. Végül 8 15-kor a Hornet elindított még 9 SBD-t, 9 TBF-et és 7 F4F-et. Ez összesen 75 gép, de nem álltak össze, külön csoportokban tevékenykedtek.

Az amerikai támadás megint a midway-ihez hasonló kaotikus képet mutatta, ráadásul most még a „full deckload”-os támadás sem jött össze. A Hornet azért indította két hullámban a gépeit, hogy elkerüljék a midwayi hibát, ahol az elhúzódó indítás miatt a legelőször startolt gépeknek túl sok üzemanyagot kellett elégetni a levegőben kőrözve várakozás miatt.

A Hornet két hulláma és az Enterprise csoportja nem is próbálta összehangolni a támadást, külön vették fel a harcérintkezést a japánokkal.

Nagumo altengernagy is az indítás gondjaival volt elfoglalva. A Zuihot ért támadás nyilvánvalóvá tette, hogy az ellenség tökéletesen ismeri pozíciójukat, serényebb munkára ösztökélte a két megmaradt anyahajó legénységét, és mindent megtettek, hogy a második hullámot mihamarabb a levegőben tudják. 8 óra körül a Shokakun a startvonalnál sorakozott Seki korvettkapitány 20 D3A zuhanombázója és midössze 5 kísérővadász. A Zuikakun azonban lázas kapkodás folyt, hogy 14 B5N-re felfüggesszék a torpedókat. Közben megérkeztek a felderítésre kiküldött gépek is. Miután leszálltak, kettőt még hozzácsaptak a támadó egységhez. De ez munka legalább még fél órát eltart.

Mit tegyen Nagumo? Ha azonnal indítja a Shokaku gépeit, elkerülhet egy midway-ihez hasonló fiaskót, viszont nem lesz összehangolt támadás. Ha megvárják a torpedóvetőket, sokkal nagyobb eséllyel támadhatják az amerikaiakat, de amíg a fedélzeten ácsorognak, gépeit kiteszi annak a veszélynek, hogy egy váratlanul lecsapó zuhanóbombázó csoport végezzen velük, de az is elég, ha csak tönkre teszik a felszállófedélzetet. Rövid töprengés után az azonnali támadás mellett döntött. 8 óra 10-kor Seki egysége megkezdte a felszállást és 8 pecr múlva! már a csoport harci alakzatban az amerikaiak felé tartott. Egy gépnek vissza kellett fordulni, így 19-en maradtak, plusz az 5 Zero.

A Zuikaku végül 8 40-kor indította el a 16 torpedóvetőt. Miközben a szélnek fordult, két rombolóval eltávolodott a flotta többi egységétől. Az amerikai zuhanóbombázók még messze jártak, ekkor tűntek fel a Shokaku lokátorernyőjén 60 mérföld távolságban. Nagumo tehát fölöslegesen aggódott. Egyelőre. A 23 vadászgép, mely a 3. flotta légifedezetét látta el, a hajók közelében maradt a gépek gyenge rádiói miatt, csak a Zuiho 3 Zerója indult útnak a Hornet első hulláma felé. A többi gépet két különböző szintre vezényelték, hogy el tudják fogni mind a vízfelszín felett támadó torpedóvetőket, mind a magasból lecsapó zuhanóbombázókat. Ismét egy lecke a midway-i csatából.

Miután 9 óra körül távoztak a gépek, Nagumo észak felé fordította flottáját, hogy távolodjanak az amerikaiaktól.

Három amerikai kötelék igyekezett a 3. flotta anyahajói felé, de azok még elég messze voltak.

 Találkozó légiharc

Az Enterprise támadó egységét a 3 SBD vezette, mögöttük a 9 TBF repült 2000 méteres magasságban. Jobbra és balra kissé hátrább, és 1000 méterrel magasabban 4-4 vadászgép fedezte őket. Már 60 mérföld volt mögöttük. Kb. 260 km/h-s utazósebességgel cammogtak a legnagyobb hatósugár érdekében. Ekkor Zerók csaptak le a torpedóvetőkre. A Zuiho 9 vadászgépe volt az első támadó hullámból.

Mire a kísérővadászok észbe kaptak, már két TBF zuhant lángolva az óceán felé. A bombázók lövegtornyai mozgásba lendültek, csakhamar két óvatlan Zeró pilóta gépe is tűzgömbé vált. A bal oldali Wildcat raj ledobta póttartályait és rátámadt a bombázókat sanyargató Zerókra, de hirtelen mögöttük termett másik kettő, és azokkal kellett megküzdeniük. A jobboldali raj, melynek parancsnoka James H Flatley korvettkapitány volt, egy hatalmas S-betűt leírva egy Zero mögé került, mely éppen a TBF-eket támadta, és le is lőtte azt.

A légiharcban 3 amerikai és 4 japán vadász kapott végzetes találatot, egy TBF és egy F4F sérülései miatt kénytelen volt visszafordulni.

A Zuiho megmaradt 5 gépe is haza kellett hogy induljon, mert megszabadulva póttartályaiktól már nem maradt elég üzemanyag a támadás folytatásához. Ezzel jelentősen gyöngült az első támadóhullám vadászfedezete.

A Hornet gépei látták a kibontakozó légiharcot, valamint egy nagyobb japán köteléket is láttak anyahajóik felé tartani, de mégsem tértek el úticéljuktól. Néhány pilóta jelentette a közeledő ellenséget.

Widhelm korvettkapitány, a Hornet első támadóhullámnak a vezetője mintegy 6000 méteren vezette 15 SBD-jét. Mögöttük a 4 kísérővadász. A torpedóvetők egészen alacsonyra ereszkedtek, és őket is 4 vadász védelmezte. Widhelm előbb a Tone és Chikuma cirkálókat látta meg, majd Abe egész csatahajós egységét, de töretlenül folytatta az előrenyomulást Nagumo hordozói felé.

A Zuiho 3 Zerója, melyet a Shokaku vadászirányítói vetzettek célra, ekkor megtámadta kísérő vadászait. A magasból csaptak le, és kihasználva taktikai előnyüket hamarosan kettőt le is lőttek közülük. Ezután a bombázókra vetették magukat, de a maradék két Wildcat a nyomukba eredt. A kibontakozó harcban aztán sikerült két Zerót lelőniük, de maguk is annyira megsérültek, hogy vissza kellett fordulniuk, így a 15 SBD saját védő géppuskáira volt utalva a továbbiakban. A harcot túlélő egyetlen Zero később a Junyon szállt le.

Widhelm az SBD-ket a felhők közé irányította, hogy eltűnjön a többi Zero szeme elől, így haladási iránya kissé módosult. A torpedóvetők odalent ezt nem vették észre, és így nem változtattak irányukon. Hamarosan maglátott egy nagyobb és egy kisebb anyahajót, ez utóbbi erősen füstölt. A Shokaku, és az égő Zuiho volt az. Azonnal jelentette rádión keresztül a látottakat, amit a Hornet többi pilótája nem hallott, csak az Enterprise gépei.

Támadás a Hornet ellen

Az első japán támadóhullám kb. ezzel egy időben tűnt fel az amerikai radarokon. A Hornet csoportja esett az útjukba, a tőlük 10 mérföldre haladó Enterprise-ot egy jótékony zivatarfelhő takarta el. Murata korvettkapitány vezette támadóegység három csoportra válva közelítette meg áldozatát. A zuhanóbombázók egy csoportban támadtak nyolc Zero fedezete alatt, a torpedóvetők két csoportra váltak, hogy a hajót jobbról is, balról is támadhassák. Nekik mindössze 4 kísérővadász jutott, mert a Zuiho 9 Zerója más feladatot talált magának. (Lásd feljebb!)

A védelem 37 vadászgéppel rendelkezett, mindet az Enterprise légiirányítója vezette, hogy központosítsák az irányítást. Mivel az irányvektorokat saját hajójához mérve adta meg, a Hornet gépei az adatokat rosszul értelmezték. Más kommunikációs problémák, és a gépek rossz elhelyezkedése azt eredményezte, hogy csak néhány Wildcatnek sikerült a japánokkal felvenni a harcot, és öt Valt lelőni. A japánok áttörtek a vadászvédelmen, de beleütköztek a légvédelmi lövegek zárótüzébe. Ez annak ellenére is erős volt, hogy a japánok mintaszerűen kivitelezett összehangolt zuhanóbombázó – torpedóvető támadása a legvédelmet megosztotta. A Hornetet hat romboló, két öreg nehézcirkáló, és két vadonatúj könnyűcirkáló fedezte. Ez utóbbiak egyenként tizenhat 127 milliméteres kettős rendeltetésű lövege félelmetes légvédelmi erőt képezett. A kötelék hajóiból ezekből összesen 81 ontotta a lövedékeket. A hajók közepes légvédelmét ekkor már javarészt a híres 40 mm-es Bofors gépágyúk alkották. Az eget egyre jobban ellepték a lövedékek fekete füstpamacsai, és egyre másra szedték a sarcot a támadó gépek közül. Különösen a torpedóvetők szenvedtek nagy veszteségeket, de rendületlenül siklottak előre, hogy indítási helyzetbe kerüljenek. 9 óra 10 körül megkezdték a támadást.

Először mégis a zuhanóbombázók jártak sikerrel. Mindjárt a támadás elején sikerült eltalálni a repülőfedélzetet baloldalon a hátsó résznél. Két bomba a vízben robbant közvetlenül a hajótest mellett a parancsnoki torony közelében. A legnagyobb kárt mégis az a pilóta okozta, aki sérült gépével rávetette magát a hajóra bombáival együtt. Nekiütközött a kéménynek. A kiömlő üzemanyag lángra lobbant, és felgyújtotta a rádiós helységet, a kezelő személyzet nagy részét tűzhalálra ítélve. Bár a 250 kilós bomba nem robbant fel, a szárnyakra szerelt két 50 kilós működésbe lépett. Az egyik a repülőfedélzetet roncsolta, a másik a rádiós helységet, és a kémény egy részét változtatta romhalmazzá.

Ezzel párhuzamosan a torpedóvetők is támadtak. Az első roham torpedóit Mason kapitánynak sikerült kimanőverezni, és azok a hajó orra előtt húztak el, de a másik irányból közelítő raj torpedói sikerrel jártak. Két találatot is sikerült bevinni a hajótest középső részénél, melyek végzetesnek bizonyultak. A lékeken betörő víz elárasztotta a gépházakat. A Yorktown osztály tervezői elkövettek egy hibát: a gépházat és a kazánokat egy csoportban helyezték el, ahelyett, hogy váltakozva építették volna be őket, így egy olyan találat, ami éppen a Hornetet érte, mivel az összes turbinát kiütötte, mozgásképtelenné tette a hajót, és a villamosáramtól is megfosztotta.

Az egyik sérült torpedóvető pilótája is becélozta a fedélzetet. Nem sikerült telibe találnia, de átcsúszott az orrnál, és egy légvédelmi üteget árasztott el égő benzinnel, míg maga a vízbe pottyant. A zuhanóbombázók közben tovább dolgoztak, még két találatot sikerült elérniük a repülőfedélzet hátsó részén, melyek mélyen a hajó belsejében robbantak károkat okozva és sok embert megölve.

A japánok dolguk végeztével távoztak. 24 gépük veszett oda, és számos bombázó fekete füstcsíkot húzva vette az irányt hazafelé. A vadászvédelem 6 Wildcatje végezte a tengerben. Szórványos támadás érte a kíséret néhány hajóját, de súlyos sérülés egy hajót sem ért.

Támadnak az amerikai gépek

Widhelm korvettkapitány 15 SBD-je töretlenül haladt áhított célpontja felé. 9 óra 18-kor aztán lecsaptak rájuk a légifedezetet ellátó Zerók. Szorosan tartották az alakzatot, keményen ellenálltak de hamarosan két SBD zuhanni kezdett – az egyik magáé Widhelmé - kettőnek vissza kellett vonulnia a sérülések miatt, az alakzat pedig két részre szakadt. 9 27-kor mégis a Shokaku közelébe értek és megkezdték a zuhanást. A 30 csomóval manőverező óriásnak az első három-négy 1000 fontost sikerült elkerülnie, aztán megtörtént a baj. Több robbanás jelezte a telitalálatokat. Pedig a Zerók még a zuhanásban is követték a bombázókat a saját légvédelmi tűz ellenére, sőt miután kivették a gépeket a zuhanásból, még mindig lőttek rájuk, de már jelentős kárt nem okoztak. Az SBD-k újra alakzatba álltak, és elindultak haza.

A torpedóvetők, mivel nem változtattak irányt, nem látták meg a hordozókat. Parancsnokuk látván, hogy az üzemanyag fogytán, úgy döntött, hogy visszafordul, és megelégszik egy cirkálóval is. Megtámadtak egy cirkálót, amit a Nachi-nak véltek, és három találatban biztosak voltak. Értetlenül nézték, amint a hajó sértetlenül hasítja tovább a vizet. Valójában a Tone cirkálót támadták meg, és mind a hat torpedó elkerülte a hajót.

 A Hornet második hullámának parancsnoka Rodee fregattkapitány mivel nem hallotta Widhelm korvettkapitány jelentését, szintén elvétette az anyahajókat. Viszont ott kínálkozott előtte a lehetőség, hogy Abe admirális cirkálóit a tenger fenekére küldje. Mégis úgy döntött, még tovább keres. Közben a zuhanóbombázók parancsnoka nem bírta tovább türelemmel, és csapatát ráeresztette a Chikuma cirkálóra. Két 1000 fontos bombával sikerült is eltalálniuk. Mikor már Rodee is úgy látta, nem fog aznap anyahajókat találni, 9 TBF-jét a sérült és lelassult Chikuma cirkáló felé irányította. A hajó szerencséjére nem torpedókat, hanem egyenként négy 500 fontos bombát cipeltek. Ezekkel vízszintes bombázást hajtottak végre, de csak egy találta el a hajót. Több bombát nem sikerült kioldani, így a gépeknek haza kellett cipelni azokat. Végül a sérült cirkálót szemelte ki magának az Enterprise 3 SBD-je is, egy bombával el is találtak. Az agyonbombázott cirkáló ezután kivált a harcrendből, és két romboló kíséretében Truk felé vette az irányt. Elég sok találatot eltűrt, aznap bizonyította kiváló építését.

Az Enterprise TBF-jeinek parancsnoka, Thomson sorhajóhadnagy vette Widhelm adását a Shokaku pozíciójáról. Megkérdezte Flatley korvetkapitányt, a kísérővadászok parancsnokát, hogy állnak üzemanyag dolgában. Flatley azt válaszolta, hogy 90 mérföldet már nem tudnak repülni az anyahajóig. Ekkor úgy döntött, ők is Abe cirkálóit támadják meg. Kiválasztották a Suzuyát, de az ügyesen manőverező nehézcirkáló többszöri rácsapás után is elkerülte a torpedókat.

Mindeközben 9 óra 17-kor a Junyo is elérte az indítási távolságot, és 17 zuhanóbombázóból valamint 12 vadászgépből álló kötelék hagyta el a hajó fedélzetét.

A Hornet fedélzetén tomboló tüzet a legénység próbálta eloltani. Russel, a Moriss és a Mustin rombolók megközelítették az égő anyahajót tömlőket adtak át az oltáshoz. Nem volt egyszerű művelet, a manővert akadályozta a füst, így a rombolókat a hullámok néha odavágták az anyahajóhoz.

Támad ajapán második hullám

Az Enterprise lokátora 9 30-kor jelezte a közeledő második hullám gépeit. A hajó a szélnek fordult, hogy azok a vadászgépek, melyeknek üzemanyaga fogytán bármely hordozóhoz is tartoznak, szálljanak le újrafeltöltésre. Hamarosan a reggeli felderítést végző SBD-k is megérkeztek. Pontosan 10 órakor azonban a japán támadás közeledtével abba kellett hagyni a leszállásokat, innentől üres tankkal a vízre kellett szállni. Az egyik TBF, melyet a Zerók megtámadtak, és a sérülések miatt vissza kellett fordulnia úgy is tett. A Porter romboló a legénységet kimentette, közben egy torpedó találta el a hajót. Sokáig úgy gondolták, egy japán tengeralattjáró volt a tettes, de sokkal valószínűbb, hogy a TBF torpedója a mentés közben működésbe lépett, egy nagy kört leírva nekiment a hajónak, és robbant. A súlyosan sérült rombolót el kellett hagyni, a legénységet átvette a Show romboló, majd a roncsot elsüllyesztette. Megvolt a csata első áldozata.

Körülbelül ekkor, 10 óra után ért oda Seki korvettkapitány 19 zuhanóbombázója a Shokakuról. Az első hullám egyik pilótája látta az Enterprise-ot 10 mérföldre a Hornettől, helyzetét jelentette, így Sekiék eleve a sértetlen anyahajó fölött fejlődtek fel támadásra. A kísérőhajók Victor1- azaz körkörös légvédelmi alakzatba fejlődtek. A halálos 127 mm-es lövegekből 82 meredezett a japánokra. (Érdekes, emlékezzünk a másik TF-nál majdnem ennyi, 81 volt. Biztosan valaki kisakkozta, hogy ilyen testvériesen legyenek elosztva) Itt csak egy új légvédelmi cirkáló volt, viszont a South Dakota csatahajónak is igen erős volt a légvédelme. Bár 21 vadászgép őrjáratozott a közelben, csak 2 bombázót sikerült lelőniük. Ismét a légvédelmi lövegek bizonyultak hatékonyabbnak. Ritkították a támadókat, miközben 50 fokos szögben zuhantak a célpont felé, mely intenzív kitérőmanővereket végzett. Kioldani már csak kevesebb, mint a fele tudott, de három bomba is eltalálta a hordozót. Az első nem volt túl veszélyes, mert átütötte a repülőfedélzetet az elején, és oldalt távozott, majd a vízben robbant. A második már veszélyesebbnek bizonyult. Az első lift előtt pont középen találta el a repülőfedélzetet. A hangárban robbant, és nagy tüzet gyújtott, melynek következtében az első lift beragadt a felső pozícióban. A tüzet gyorsan sikerült eloltani, de 11 gép elpusztult. A támadás közben a fedélzeten parkoló SBD az egyik fordulónál tehetetlenségénél fogva rácsúszott az oldalt elhelyezett légvédelmi állásra. Innen már csak a tengerbe volt tovább út. Egy másik gép egyenest tengerbe esett. A harmadik bomba a hajó oldalát érte, és felszaggatta a lemezeket. A japánok nagy árat fizettek ezért, a 19-ből mindössze 7 bombázójuk távozhatott a helyszínről.

A támadás nem tartott 10 percig sem, de 20 perc múlva jött a következő. A Zuikaku 16 B5N torpedóvetőjét pillantották meg, amint lőtávolon kívül két csoportra válnak, hogy harapófogóba fogják a hordozót. Az egyik csoportot elfogta a védelem két Wildcatje, és kettőt hamarosan le is lőtt, de másik kettőt is olyan alaposan megszórtak, hogy a támadást be kellett fejeznie. A raj parancsnoka, Vejtasa sorhajóhadnagy a nap hőse lett, főleg, hogy előtte még két zuhanóbombázót is lelőtt, majd a menekülő torpedóvetőket sem kímélte. Aznap 7 légigyőzelmet ismertek el neki. A többi torpedóvetőre sem várt jobb sors. A légvédelmi ágyúk is eltaláltak három gépet. Elég nagy távolságban csobbantak a vízbe a torpedók, így Hardison kapitánynak a fordulékony hajóval sikerült mind a kilenc elől kitérnie, amit végül sikerült a japán pilótáknak elindítani. Támadás érte a South Dakota csatahajót és a Portland nehézcirkálót is, de találatot ők sem kaptak. Vejtasa hadnagy egyik áldozata lángolva a Smith romboló orrfedélzetére zuhant, nagy tüzet okozott, sok tengerészt megégetett, de a hajó harcképes maradt. Az eredménytelen támadásért 9 géppel kellett a japánoknak fizetni

Ebből is látszik, hogy mennyivel hatékonyabb az összehangolt támadás. Nagumo ismét rosszul, vagy inkább csak szerencsétlenebbül döntött. Ha kockáztat, és a zuhanóbombázók megvárják a Zuikaku torpedóvetőit, a Big E lehet, hogy aznap a tenger fenekén végzi. De ezért a döntéséért sem lehet kárhoztatni. Az első csaták tapasztalatai alapján mindkét haditengerészetnél szinte dogmává vált, hogy amint ellenséges repülőgép-hordozó repülőgépeinek hatósugarán belülre kerülnek, lehetőleg minden gépnek el kell hagynia a hajót. Nagumo is ez alapján cselekedett.

Az Enterprise a nagy erejű támadást után sérülései ellenére is harclépes állapotban maradt. Az első lift ugyan használhatatlanná vált, és a második sem működött egy darabig, valamint a lokátor is felmondta a szolgálatot, de egyéb sérülés nem hátráltatta a további műveletekben. Viszont a megpróbáltatásoknak még nem volt vége. 11 15-kor megérkezett a Junyo első hulláma. Az eget alacsonyan húzó vastag felhőréteg takarta, a felhőalap néha alig 250 méteren volt. Ez megakadályozta a nagy lőtávolságú 127 mm-es lövegek kezelőit abban, hogy hatékonyam tűz alá vegyék a 17 zuhanóbombázót, a lövedékek egy kilométerrel a felhők felett robbantak. A felhőzet azonban a japán pilótákat is zavarta, lapos szögben kellett a támadást végrehajtani, így a bombavetés sem volt pontos, valamint a 40 mm-es Bofors gépágyúk kezelői számára kiváló célpontokká váltak. A roham mindössze 2 percig tartott. A hajó legénysége 8 repülőgép roncsot számolt meg a hajó körül. Csak egy bomba volt veszélyes a hordozóra, jobboldalon csapódott a vízbe, és a víz alatt kisebb léket ütött a hajón.

A felhőzet a hajók azonosításában is zavarta a japánokat, így eshetett meg, hogy ahelyett, hogy az elsődleges célpontra, a repülőgép-hordozóra koncentráltak volna, két kísérő hajót is támadás ért. A San Juan légvédelmi cirkáló teljes sebességgel jobbra kivágott kormánnyal igyekezett elkerülni a felé zúgó bombákat. A japánok pontosan céloztak, a hajó közelében több vízoszlop is emelkedett a becsapódó bombák nyomán, míg végül egy el is találta a hajót. Azonban késleltetett gyújtású páncéltörő egyszerűen keresztül ment a hajótest könnyű szerkezetén, és alatta robbant, csak kisebb vízbetörést okozva. Néhány gép jelent meg a South Dakota csatahajó felett mintegy 300 méter magasban, ledobtak négy bombát. Egy el is találta a hajót az első lövegtoronynál, de a vastag páncélzat a hajót megvédte, a bomba robbanása azonban a nyitott állásokban két embert megölt és 48-at megsebesített, köztük a hajó parancsnokát, Thomas L. Gatch sorhajó kapitányt.

Az Enterprise a harmadik támadást is átvészelte, és képes volt gépeket fogadni. Erre nagy szükség is volt, a reggeli támadó hullám gépei már ott kőröztek leszállásra várva.

11 35-kor Kinkaid ellentengernagy úgy döntött elég volt a kockázatból. Egy hordozóját kiütötték, egy sérült, és helyesen úgy gondolta, az ellenségnek még két ép hordozója van. Ennek tetejébe még két erős felszíni kötelék is közeledik egységeihez. Ha tovább kockáztat, megeshet, hogy a Csendes-óceáni Flotta repülőgép-hordozó nélkül marad. Kiadta a parancsot, hogy szedjék össze az Enterprise és a Hornet gépeit, aztán biztonságos távolságra vonulnak a japánoktól.

A támadó kötelékek fogadása

A két hordozó gépeinek egy része már korábban visszaérkezett. Mivel a Hornet már sérült volt, az Enterprise meg a japán támadókkal volt elfoglalva, a hajók fölött köröztek leszállási engedélyre várva. Néhányuknak meggyűlt a baja a japán kisérővadászokkal, nagyobb problémát azonban az egyre jobban kiürülő üzemanyagtartály jelentette. A Hornet 6 támadásból visszatérő TBF gépének esete jól jellemzi a helyzetet. 10 55-kor érték el a Hornetet, de látták, hogy az képtelen őket fogadni. A Nothamptonról parancsot kaptak, hogy szálljanak le az Enterprise-ra, de mire odaértek az éppen támadás alatt volt. Elkezdték a köröket írni a hajó körül, közben háromnak is elfogyott az üzemanyaga, és kénytelen volt a vízre szállni. Csak a másik három landolt végül az Enterprise-on.

A nap legsikeresebb századai, a VB-8 és VS-8 Shokakut alaposan elintéző 11 SBD-je sokkal jobban járt, minden bonyodalom nélkül tették le a gépeket az anyahajó deszkáira. Jutalom a nap végén.

Viszont az Enterprise támadó gépei nem jártak ilyen jól. Két TBF leszállt, de másik kettő már nem érte el a köteléket, és vízre szállt. A kíséret négy Wildcatje szintén a tartály alján lötyögő kis benzinnel, kiürült tárakkal várt jobb időkre, mikor 3 Zero rontott rájuk. A harcot nem tudták velük felvenni, de sikerült kitérni előlük, így megúszták, és leszálltak hordozójukra. A vízre szállt gépek legénységét a rombolók kihalászták a vízből.

Az Enterprise fedélzete közben zsúfolásig megtelt gépekkel. Az utolsó pilótáknak már csak egy fékezőkábel jutott, de így is baj nélkül leszálltak 13 óra 22-ig a 73 akcióban részt vett gépből 57-et sikerült összegyűjteni. Közben 13 05-kor újabb vadászokat is indított a légifedezet számára, ekkor a kötelék már hazafelé tartott.

Körülbelül ezzel egy időben a Shokaku és a Zuikaku gépei is hazaérkeztek. A Shokkaku repülőfedélzete súlyosan megrongálódott így bár a tüzet gyorsan eloltották, gépeket fogadni nem tudott. Az anyahajók személyzetét nagy meglepetés érte. Sehol a reggel távozó pompás haderő, helyette kis csoportokban, sérülten vánszorgó gépek ereszkedtek le a karcsú anyahajóra. A pilóták sebesülten, sokkos állapotban dőltek ki gépeikből. Elképesztő légelhárító tűzről számoltak be, ahol az ég tele volt nyomjelző lövedékkel és a légvédelmi lövedékek robbanásait jelző füstpamacsokkal. Némelyik gép olyan rossz állapotban volt, hogy nem is kísérleteztek a javítással, inkább egyből a tengerbe dobták. Számos pilótának sikerült maga mögött hagynia az amerikai köteléket, de a sérült géppel már nem érte el a 3. flottát és valahol az óceán nyelte el.

A Zuikakun 12 30-ra landolt 10 Zero, 8 B5N, 1 D3A. Néhány gépet az egyre közelebb hajózó Junyora irányítottak, mert eleinte úgy gondolták a két hajó gépei nem férnek el a Zuikakun. Tévedtek. A Junyon 2 Zero 1 D3A és 1 B5N vendégedeskedett. A reggeli 62 támadó gépből tehát csak 23-al rendelkeztek ebédidőre. A harmadik hullám előkészítésénél már nemigen dúskálhattak. A kötelék igen gyengécskére sikerült: 5 Zero, 7 B5N és mindössze 2 D3A szállt fel 13 órakor. A B5N-ek most torpedók helyett 800 kg-os páncéltörő bombákat kaptak. (Ilyennel sikerült felrobbantani Pearl Harbornál az Arizona csatahajót.) Ezzel egy időben a Junyo még akcióban részt nem vett gépeiből indított egy hasonló erejű köteléket: 5 Zero, 7 B5N torpedókkal.

A Hornet fedélzetén a kármentő alakulatok kemény munka árán eloltották a tüzet. Találtak egy ép üzemanyagtartályt, és próbálták belőle az üzemanyagot eljuttatni egy generátorhoz. Ha beindul lesz áram, és működhetnek a szivattyúk. Közben a Northampton nehézcirkálónak több próbálkozás után sikerült 2 hüvelykes kötéllel vontatni a sérült anyahajót. A sebesülteket átmentették a rombolók fedélzetére, Murray ellentengernagy, a TF 17 parancsnoka pedig áttette zászlaját a Pensacola nehézcirkálóra.

13 20-kor a Zuikaku fogadta a második támadó hullámot. 7 zuhanóbombázó és 5 Zero jött meg majd 7 torpedóvető, a sort a Shokaku felderítésre kiküldött B5N-je zárta. Délelőtt 44-gép indult támadásra, most 19 jött vissza.

Valamivel később a Junyo is fogadta gépeit. A 17-ből mindössze 6 D3A tért haza és a 12 Zeróból is csak nyolc került vissza a hajó fedélzetére. Nem volt olyan gép, amin ne lett volna légvédelmi találat nyoma. Az egyetlen támadást túlélt századparancsnok a sokktól összefüggéstelenül beszélt. A hangárfedélzeten nyomasztó volt az üresség.

Az Enterprise-on éppen a zsúfoltság okozott gondot. Mivel a Hornet gépei közül 40-et sikerült begyűjteni 95 harcigép parkolt a fedélzeten és a hangárban. 15 07-kor 13 SBD indult el Espritu Santo repülőterére.

Az utolsó japán próbálkozások

A hátrahagyott Hornetot a Northampton először 3 majd 6 csomóval vontatta. A cirkáló lokátorernyőjén hamarosan gépek tűntek fel, de úgy tűnt, mintha elálltak volna a támadástól. Ez a kötelék a Junyo második hulláma volt, és bár látták a Hornetot, körülnéztek, hogy van e a környéken jobb állapotban lévő repülőgép-hordozó. Mivel az Enterprise már messze járt, hamarosan 15 óra 10-kor visszatértek. Néhány gép a hordozót vontató Northamptont szemelte ki magának, ezért a vonató kötelet sürgősen eleresztették, majd a kapitány erős bal fordulót vezényelt, hogy kimanőverezzék a támadókat. A Horneton mivel nem volt áram, csak a 20 mm-es gépágyúk működtek. Ráadásul a Junieau légvédelmi cirkáló a repülőknek leadott „Menjetek az Enterprise-hoz!” üzenet miatt elhagyta a köteléket, így a légvédelem koránt sem volt olyan hatékony, mint a délelőtt folyamán. A hét B5N 15 fokos szögben siklott a hajók felé, majd 200-600 m távolságból indították halacskáikat a Hornet felé. Kettőt sikerült a légvédelemnek leszednie. Egy torpedó eltalálta a hajót a másik két találat közelében. A dőlésszög azonnal megemelkedett 14 fokra, a hajó belseje iszonyatos állapotban volt. Mason kapitány kiadta a kiürítési parancsot.

A Junyo-n sikerült összekaparni egy kis támadóegységet, mely összesen 4 D3A zuhanóbombázóból és 6 Zeróból állt. 15 35-kor indult útjára.

15 40-kor az élettelen Hornet felett megjelent a Zuikaku harmadik támadóhullámának 2 zuhanóbombázója, az álló hajót nem sikerült eltalálniuk, bár az egyik bomba a hajótest mellett robbant. 10 perccel később kezdte meg a támadást a harmadik hullám másik része. Vízszintes bombázást hajtottak végre és egy 800 kg-os bomba a fedélzetbe csapódott és robbant. Mindenki meglepetésére sokat nem rontott a helyzeten.

16 27-re mindenkinek sikerült elhagyni a hajót. A rombolókon és cirkálókon százával pihentek a hajótöröttek. Már csak két mentőtutaj és két csónak hánykolódott a tengeren, az egyiken éppen Mason kapitány. 17 óra két perc volt ekkor. A Junyo 4 zuhanóbombázója egy dicső korszakot zárt le azzal az egy plusz találattal, amit a süllyedő hajóba sikerült bevinni.

De a Hornet még mindig nem adta föl, valahogy sehogyan sem akart elsüllyedni. Odarendelték a Mustin és az Anderson rombolót, hogy torpedókkal adják meg a kegyelemdöfést. 16-ból 10 telibe találta a haldokló lapostetejűt, de csodával határos módon a roncs még mindig a felszínen úszott. (Persze ez lehet, hogy az amerikai torpedók minőségét is jellemzi, de megjegyzem, a találati arány sem volt valami fényes egy álló majdnem negyed kilométeres célpont esetében) Tovább azonban nem lehetett szórakozni, mert erős japán kötelék közeledett, így a két kicsi hadihajó búcsút vett a Hornettól, és dél-kelet felé eltávozott.

Jól is tették, mert 20 perc múlva, 20 óra 40-kor megérkezett a japán csatahajó csoportosítás előőrsét képező romboló flottilla. A nehéz egységek valamivel később, 22 20 kor érték utol őket. Kondo altengernagy zászlóshajójáról, az Atago nehézcirkálóról szemlélte a ronccsá vált hajót, és megállapították, hogy nincs értelme vontatókötélre venni. A Makigumo és az Akigumo rombolók beleeresztettek 4 torpedót. Ez már sok volt a Hornetnek, víz alá merült és azzal befejezte rövid - alig több mint féléves - de igen eseménydús karrierjét. 17 torpedó, 6 bomba (köztük 800 kg-os "Arizona killer") és két spontán kamikaze találatra volt szükség a teljes pusztulásra, ez is dicséri a Yorktown osztály ellenálló képességét. Ezután Kondo is visszavonulót fújt, fogytán volt az üzemanyag, és lokátorral felszerelt Catalina hidroplánok is zaklatták őket támadásaikkal. A Salamon-szigetektől északra feltankoltak és a Truk szigeti bázis felé indultak.

Értékelés

1942 október 26 éjjelén befejeződő ütközet volt az egyetlen, tisztán japán győzelemmel végződő repülőgép-hordozó összecsapás. Egy nehéz repülőgéphordozót elsüllyesztettek, egyet megrongáltak, és távozásra kényszerítették a maradék erőket. Ugyanakkor két hordozójuk megsérült és egy időre a javítóműhelyben rostokolt, a Zuiho 43 januárjában már újra harckész volt, a Shokaku csak márciusra készült el. Ezenkívül csak a Chikuma cirkáló rongálódott meg. A Hornet elleni első támadóhullám az egész háború legjobban végrehajtott összehangolt torpedóvető-zuhanóbombázó támadását vitte véghez. Ellenben az amerikai pilóták szétszóródtak, az információkat nem tudták egymásnak átadni, és csak végül egy egész kis csapat jutott el az elsődleges célponthoz, igaz a 11 SBD nagyon jó találati arányt ért el a Shokakun. A japánoknak sikerült minden addigi tapasztalatukat beépíteni, a régi hibákat kijavítani. A hordozókat több csoportba különítették, előre küldték a csatahajókat, és jelentősen megnövelték a felderítő gépek számát. Minden támadó gép megtalálta a célpontját. Elmondhatjuk, hogy aznap kiválóan vizsgáztak repülőgép-hordozó hadműveletekből. A csata azonban nem a tengerekért, hanem a guadalcanali repülőtérért folyt. A reptér környékén beásott tengerészgyalogos állások ellen több véres roham is indult, de azokat sikerült megállítani, így a hordozók repülőgépei oda sohasem települhettek át. De nem is nagyon volt minek áttelepülnie, mert a japán hordozók légicsoportjai irtózatos veszteségeket szenvedtek. 97 repülőgép megsemmisült (és a legtöbb megmaradt sem volt valami jó állapotban). Súlyosabb csapás volt, hogy a légi személyzetből 148-an vesztek oda, ami több, mint a Midwaynél elesett pilóták száma és egy nagyságrenddel nagyobb, mint az amerikaiak vesztesége, ami mindössze 24 volt. Különösen a torpedóvetőknek volt nagy a vesztesége, majdnem a fele ott maradt a harctéren. Ráadásul az elesett pilóták között volt öt tapasztalt századparancsnok és számos rajparancsnok. A japán kiképzési rendszer pedig képtelen volt a veszteségeket pótolni. Nemhogy a taktikai győzelmükből adódó helyzetet nem tudták kihasználni, hanem mindenkorra elvesztették azt a mennyiségi, és minőségi fölényt, amivel a háború indításakor rendelkeztek.

Az amerikaiak elvesztették a Hornetot, így már csak két sérült hordozójuk maradt. Az Enterprise sérülései nem voltak komolyak így tengerészeik büszkén mondták „Entrerprise vs Japan”. Bár harckész volt, Noumea-ban azért gyorsan kijavították sérüléseit. 42 November végétől a Saratoga is újra harckész volt. Bár 81 gépet vesztettek a csatában, hamarosan pótolni tudták azokat, és nem volt gond a megfelelő kezelőszemélyzet kiállítása sem. Számos repülőgép biztosította a légifölényt Gadalcanal felett a hordozókról és a szárazföldi bázisokról.

Az amerikaiak erős vadászvédelmét rosszul irányították így nem tudott hatékony lenni, a japán gépek nagy részét a légvédelmi ágyúk pusztították el. Számos vélemény szerint jobban szervezett vadászirányítással meg lehetett volna védeni a Hornetot. Ebben biztosan nagy igazság van, hiszen 37 vadászgép volt a levegőben és csak néhány támadót sikerült leszedni, mielőtt bombáját a hajóra vetette volna. Az amerikai légvédelmi tüzérek viszont nagyon jól dolgoztak. Csak a South Dakota csatahajó számlájára írják 26 japán gép lelövését. Ellenben a 3. flotta tüzérei nem nagyon jeleskedtek, mikor Widhelm korvettkapitány SBD-i a Shokakut támadták, a 15 támadóból 4-et a Zerók lőttek le, vagy rongáltak meg, a légvédelmi ágyúk egy zuhanóbombázót se találtak el. A két tüzérség eredményiben az eltérés oka, az addigra már kibontakozó amerikai műszaki fölény. Igaz, hogy mindkét flotta 127 mm-es kettős rendeltetésű lövegeket használt, és míg a Hornetot 81 védte, addig a Shokakut 72, tehát nem sokkal kevesebb. Maga a japán löveg sem volt sokkal rosszabb az amerikainál. Ugyanakkor az amerikai ágyúk tűzgyorsasága akár háromszor akkora is lehetett, és a lövegek forgatása, és a csövek emelése is sokkal gyorsabb volt, aminek a repülő célok követésénél van fontos szerepe. A japán rombolók 20-as évek végén tervezett lövegtornya nem volt képes a gyors, korszerű repülőgépeket követni. A könnyű lövegeknél ugyanez a helyzet. A 40 mm-es Bofors gépágyú legendává vált kiválóságánál fogva, míg a 25 mm-es japán gépágyú lassú, kis tűzgyorsaságú fegyver volt.

Az amerikai tüzérek olyan irtást rendeztek a japán repülők között, hogy az ismételt támadó hullámok már csak nevetségesen kis erőt képeztek. Azon a napon a légvédelmi tűzben vérzett el a japán pilóták korábbi csatákból megmaradt színe java, és a japán haditengerészet már nem is volt képes ezt a veszteséget kiheverni. A japánok győztek ugyan, de milyen áron? Ezért mondhatjuk azt, hogy a santa cruzi ütközet egy nagyon jó példa a pirruszi győzelem.

Mihalik László 2010

Utószó