Ütközet a Salamon-szigetek keleti részénél

1942 augusztus 23-25.

Erről a csatáról magyar nyelven én még nem láttam  részletesebb irományt, így lehet, hogy úttörő munkát végeztem. :)  Midway és  a korall tengeri csata  részletesen ismert, de még a santa cruzi ütközettről is találunk anyanyelvünkön rövidebb leírásokat, ezért ezt a méltatlanul elhanyagolt csata leírását találom a legértékesebbnek írásaim közül.  Bár a négy  42-es ütközet közül ez volt a legkevésbé drámai, mégis a csendes-óceáni hábórú ismerete nem lehet teljes nélküle.

Előzmények

A Midwayi győzelmet kihasználva augusztus 7-én amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Tulagin valamint Guadalcanalon és elfoglalták japánok által épített repülőteret. A támadást az Enterprise a Saratoga és a Wasp repülőgéphordozó fedezte. A japán helyőrség a hídfőállás megszerzését nem tudta megakadályozni. Az sem segített, hogy egy hat cirkálóból és egy rombolóból álló sebtében összeállított japán különítmény a Savo szigetnél rajta ütött az amerikai fedező erőkön és négy cirkáló elsüllyesztésével fényes győzelmet aratott. Nappal az amerikai repülőgéphordozók uralták a térséget, valamint a kis számú repülőgépet üzemeltető Henderson Field repülőtér, melynek építését az amerikaiaknak sikerült 21-én befejezni.

A japánok megkíséreltek erősítést partra tenni, de az 500 főt szállító hajót az S-38 tengeralattjáró elsüllyesztette. Ezután az agilis Tanaka admirális, akit csak “romboló mágusnak” hívtak, 6 romboló fedélzetére vett a Midwaynél hoppon maradt partra szálló erőkből 900 főt és Guadalcanal délkeleti partjánál kitette őket. Az akció sikerült, a rombolók sértetlenül távoztak.

A siker láttán Tanaka újabb megbízást kapott: további 1500 katonát kellett “lefuvaroznia” három szállítóhajóval, 8 romboló kíséretében, amiket a Jintsu könnyűcirkáló vezetett..

Az akcióval párhuzamosan a főerők is támadásba lendültek. A különítmény feladatul kapta, hogy fedezze Tanakát, semlegesítse Henderson Fieldet, és pusztítsa el az amerikai repülőgéphordozókat.

Az erőviszonyok ismeretében ez egyáltalán nem volt könnyű feladat.

Erőviszonyok Midway után

A Japán Császári Flotta hat nehézhordozójából négy az óceán fenekén végezte június 4-én, míg az amerikaiaknak két nappal később csak egy lapostetejűtől kellet búcsút mondani. A Sarratoga pont a csata végére futott be Pearl Harborba a több hónapig tartó javítás és átépítés után, melynek eredményeképpen többek között a légvédelme alaposan meg lett erősítve. Nemsokára a Wasp könnyűhordozó is megérkezett az Atlanti óceánról. Bár vízkiszorítása kisebb volt a többi hordozóénál, a repülőgépek számát nézve nem kellett szégyenkeznie (aug. 23-án 61 gép) Így az Amerikaik az Enterpise-szal és a Hornettel együtt négy kitűnő hordozóval rendelkeztek.

A torpedóvető századokat a végzetesen elavult TBD-ről átfegyverezték korszerűbb TBF Avangerrere. A vadászpilóták azonban hiába panaszkodtak, egyelőre be kellett érniük a Zeronál lomhább, bár sokkal masszívabb F4F-4 Wildcattel. Manőverező képességbeli hátrányukat jobb taktikával próbálták ellensúlyozni, a védekezésnél a lokátoros vadászirányítás nyújthatott még vigaszt. A felderítő és zuhanóbombázó századok továbbra is a Midwaynél igencsak jól “zenélő” SBD Dauntlesekel büszkélkedhettek. A jól szervezett utánpótlási rendszernek köszönhetően gond nélkül feltölthették a századokat kezdő, de jól kiképzett pilótákkal, akiket tapasztalt parancsnokaik vezethettek harcba.
A négy hordozó összesen akár 300 harci gépet is üzemeltethetett.

A japánoknak a midway-i katasztrófa után csak két nehézhordozója maradt: a Shokaku és a Zuikaku. Ez a hajóosztály jól sikerült konstrukció volt, nagy sebességgel, erős páncélzattal rendelkeztek, nagyszámú repülőgépet üzemeltethettek. Ezek mellé csak könnyűhordozókat sorakoztathattak fel. A Junyo hordozó közepes méretével és repülőgép szállító kapacitásával még jól használható volt, bár sebessége alacsonyabb volt, a többi hordozó kevés repülőgépet tudott üzemeltetni. Ezek közül is kielégítő sebességüknek köszönhetően flottamanőverekhez csak a Ryujo és a Zuiho csatlakozhatott. A fedélzeti repülőgépek a korábbi csatákban alkalmazottakkal megegyező típusúak voltak. A vadászpilóták továbbra is a Mitsubishi Zero A6M2 alváltozatával repültek, a zuhanóbombázók az igen pontos D3A1 “Val” típust használták, a torpedóvetők a B5N2 “Kate” típusú repülőgépeket repülték. Ezek mind kiváló haditengerészeti repülőgépek voltak megfelelő sebességgel, jó manőverező képességgel, és nagy hatótávolsággal, de lassan fény derült egy nagy hátrányukra: gyenge építésükből következő alacsony túlélő képességükre. A pilóták között sok volt a midway-i katasztrófát túlélt, jól képzett pilóta. Őket minden bizonnyal erős bosszúvágy fűtötte.

Ez az öt hordozó kb. 250 repülőgépet szállíthatott. Ez a körülmény és az, hogy Guadalcanalon megszerezték a kifutópályát az elkövetkezendő összecsapásokban az amerikaiak számbeli légifölényéhez vezethetett. A csatát megelőző események azonban a japánoknak kedveztek.

A Japán hadrend

A japán admiralitás csak három hordozót tudott a térségbe vezényelni. A Shokakut, a Zuikakut és a kicsi Ryujót. Ezek most azonban repülőgépekkel alaposan fel voltak töltve, nem úgy, mint Midwaynél. (72, 72 illetve 30 repülő).

A hadrend is pont fordítva volt a Midwayi csatához képest: itt a csathajókból és cirkálókból álló különítmények hajóztak elöl, míg a két repülőgéphordozós egység hátrébb vonult.

Ha figyelembe vesszük Tanaka tengernagy szállító flotilláját, öt egység haladt az amerikai erők felé. Az elrendezés előnyei nyilvánvalóak. Az előrevetett nehézcirkáló különítmény magára vonhatja a felderítést, valamint esélyt adhat egy kombinált légi-tengeri támadásra, ami alaposan próbára tette volna az amerikai hordozók és kíséretük legénységét. (Yamamoto midwayi haditervének pont ez az egyik bírálata, hogy nem küldte előre a csatahajókat a sziget bombázására.) Ha az amerikai repülők megtámadják őket, az gyengíti a hordozók elleni csapást, ha nem, szabadon garázdálkodhatnak.

A másik húzást talán a Korall tengeri csata ihlette, ahol a Shoho könnyűhordozó magára vonta az amerikai tengerészeti légierő nagyarányú támadását, míg saját hordozóik intaktak maradtak. (Persze ők is elbaltázták, mert ők meg egy tartályhajót támadtak meg.) Csalinak odavetve külön operált a Ryujo és kísérete.

Egyáltalán a nagy területen szétszórt sok egység alaposan próbára tette az amerikai felderítést.

Az amerikai “fogadó bizottság”

Az amerikai haditengerészet fő erőit a Task Force (továbbiakban TF) 61 alkotta, mely három alegységből állt:

Ha hozzászámítjuk Henderson Field 24 repülőgépét, a japán haditerv megvalósíthatatlannak tűnik. (174 repülő 234 ellenében) Persze háborúban sem csak a mennyiség számít.

A japánok egyébként még számíthattak 13 tengeralattjátójukra, valamint Rabaulban állomásozó repülőgépeikre. Bár ez a támaszpont nagy távolságra volt, 51 Zero, 41 G4M nehézbombázó és 9 távolfelderítő hatósugara elég nagy volt ahhoz, hogy Guadalcanal körül tevékenykedhessen.

Körülbelül azonos távolságra Dél-Keletre, Espiritu Santo szigetén 25 B-17 es várta, hogy japán hajókat bombázhasson, és a 31 Catalina hidroplánnak is sok hasznát látták a felderítésben.

A három különítmény Guadalcanaltól dél-keletre cirkált. Az amerikai hírszerzés tudott a japán támadás közeledtéről, de ebben az esetben nem tudták előrejelezni a pontos dátumot. A Hírszerzők Fletchernek augusztus 25-ére jósolták a támadást, ezért úgy döntött, hogy a Waspot és kísérő hajóit hátraküldi, hogy egészítse ki üzemanyagkészletét. Ezzel erőinek majdnem egyharmadát kivonta a harci zónából.

A japán flotta pedig 23-án elérte a Salamon szigetek északi térségét.

A csata első napja

Augusztus 23 hajnalán japán és amerikai pilóták szálltak robosztus távolfelderítő gépeikbe, hogy hatalmas Rabaluból illetve Espritu Santoról és Santa Cruzról induló körcikkekre osztott területeket kutassanak át a csillogó óceán felszínén. Az Enterprise-on sem tétlenkedtek, 8 SBD szállt fel az imbolygó fedélzetről, hogy átfésülje a TF 61 től 180 mérföldre északra elterülő vizeket. Mint kiderült, a japánok a hatósugarukon kívül helyezkedtek el, csak két tengeralattjárót fedeztek fel, melyeket bombáztak, majd géppuskákkal lövettek. 10 óra 20 perckor landoltak hordozójuk fedélzetén.

Eredményesebbek voltak a Catalina hidroplánok. 9 óra 50-kor felfedezték Tanaka szállító csoportját. 14 45-kor a Saratogáról felszállt 31 zuhanóbombázó 1000 fontos azaz 454 kg-os bombákkal és 6 torpedóvető gép, hogy megsemmisítse a csoportot. Csatlakozott hozzájuk Henderson Fieldről a tengerészgyalogosok 11 zuhanóbombázója és az őket kísérő vadászgépek.

A félelmetes Tanakával azonban nem volt ilyen könnyű leszámolni. Tudta, hogy felfedezték, és bölcsen Északnyugatnak fordult 13 óra körül. 18 órakor Nagumo csoportja és a többi erő is Észak felé fordult, hogy ne távolodjanak túlságosan el egymástól.

Az amerikai gépek nem találták meg a japán hajókat. Közben rájuk esteledett, és mivel nem akartak megkockáztatni egy éjszakai leszállást, ezért Henderson Fieldre repültek egy torpedóvető kivételével. A hordozó pilótái rendkívül kényelmetlen éjszakát töltöttek az új reptér “mocsarában”. A repülőszemélyzet egy része inkább a pilótaülésben szendergett, ráadásul a Kagero romboló rövid sortüze is felverte őket álmukból.

24-én éjjel 2 órakor a Ryujo és kísérete levált a főerőkről, Dél felé fordult két fontos céllal is, hogy csapást mérjen Henderson Fieldre, és hogy fedezze Tanaka szállító hajóit.

Az összecsapás

Augusztus 24-én felvirradt az a nap, melyen az amerikai és a japán hordozók legénysége harmadjára mérhette össze erejét.

6 óra 30 perckor az Enterprise 5 mérföldre haladt a Saratoga mögött, mikor 20 SBD felderítőbombázó egyenként 1200 lóerős motorjainak dübörgése rázta meg a trópusi pirkadatot. A gépek észak felé fordultak és egy 140 fokos nagy tortaszeletszerű területen osztozva megkezdték a kutatást a japán hajók után. A Saratogán Fletcher admirális és törzse információra éhesen várta a japán hadihajók pozícióit. A fő préda Nagumo admirális két nehézhordozója, ha ezeket sikerül megsemmisítenie a japán hadihajók légifedezet nélkül esélytelenek a további harcban. Persze a sikerhez meg kell védeni a saját hordozóit is.

Kora délelőttre az ég kitisztult, ami kitűnő feltételeket biztosított a repüléshez az amerikai egység körzetében. A dél-keleti szélirány azonban kissé bosszantó volt, ugyanis valahányszor légi egységeket kellett indítani, vagy fogadni a szélirányba fordulás csökkentette az erőfeszítéseket, melyeket az ellenség megközelítése érdekében tettek.

A Saratoga gépei még mindig Henderson Fielden pihentek. Eredetileg úgy volt, hogy 8 órára elérik a hordozós egységet, de a légi kötelékek parancsnoka, Harry D. Felt Fregattkapitány javaslatára 11 órára módosították a találkozást. Addigra a Tengerészgyalogság felderítőgépei befejezik küldetésüket.

9 óra 35-kor az egyik Catalina felderítő felfedezte Hara admirális “csali” csoportját a Ryujo könnyűhordozóval. 10 óra 17 re érkezett meg a jelentés a Saratoga parancsnoki hídjára. Fletcher- bölcsen- nem akarta elrendelni a támadást, nagyobb “vadra” vágyott. Az idő telt, Nagumo hordozói még nem voltak meg, pedig tudták, hogy valahol ott ólálkodnak a közelben, és arra várnak, hogy ádázul lecsaphassanak az amerikai lapostetejűekre. 10 óra 50-kor leszállt az Enterprisera az utolsó gép is a reggeli felderítésből. Nem találtak semmit. 11 óra 30-kor megérkezett a Henderson Fielden éjszakázó csoport a Saratogára (két gép kivételével), újra feltöltötték őket, és támadásra készen sorakoztak a repülőfedélzeten.

12 óra 10-kor Fletcher úgy határozott, hogy újabb felderítést kell végezni. Arrébb vagy 120 mérfölddel a Kicsi Ryujo fedélzetéről nekirugaszkodott 15 világosszürke Zero vadászgép, és 6 B5N típusú bombázógép, hogy megszórják az újdonsült amerikai repteret.

13 15-kor 17 SBD és 7 TBF típusú gép hagyta el az Enterprise fedélzetét, hogy most egy 250 mérföldes északi irányban kifeszülő félkörben végezzenek kutatást. Míg tőlük nem kaptak hírt, 14 óra 30 körül egy japán felderítőgép a Chikuma cirkálóról megközelítette az Enterprise csoportját. Az őrjáratozó vadászgépek megtámadták, le is lőtték, de a rádiós minden bizonnyal közölte a helyzetüket Nagumonak. A japán légicsapás innentől csak idő kérdése volt.

Fletcher nem tudott tovább várni. 14 35-kor Felt fregattkapitány 30 zuhanóbombázója és 8 torpedóvetője emelkedett fel a Saratoga fedélzetéről, a cél egyelőre a Ryujo. Érdekes, hogy a bombázók nem kaptak vadászkíséretet! Fletcher visszatartotta az összes vadászgépet, hogy a hordozókat védje. Talán úgy gondolta, hogy amíg a Ryujo gépei Henderson Fieldet támadják, a bombázók védelem nélkül is boldogulnak.

Kisvártatva az egyik TBF és egy SBD kért engedélyt leszállásra, műszaki problémára hivatkoztak.
Ekkor kapta Fletcher a hírt, hogy végre egy Catalina hidroplán megtalálta a japán fő erőket. Kétségbe esetten próbálta átirányítani a támadó csoportot, de azok üzenetét nem kapták meg.
 

Közben az Enterprise második felderítő raja több ponton is összefutott az ellenséggel. 14 40-kor az egyik TBF géppár rátalált a Ryujora. Rádión jelentették a pozícióját, de a hír több mint egy óra késéssel érkezett Fletcherhöz. Ez azért eshetett meg, mert a vadászgépek is azt a frekvenciát használták, amit a felderítők, és azok adása elnyomta a távolabbi jeleket, de a helyi interferenciák is zavaróak voltak. A két gép merészen vízszintes bombázást hajtott végre, de a négy ledobott 500 fontos bomba a hajó fara mögött csapódott be. A hordozó fedélzetén 4-5 gépet láttak.

Egy másik géppár is rácsapott a Ryujora, kevesebb szerencsével. Zerok támadták meg őket és az egyik gépet le is lőtték.

Izgalmasabb volt annak a két gépnek az esete, akik egyenest Nagumo erőibe botlottak bele. (15 00) Ők is jelentették a látottakat, de az Enterprise-on nem fogták az adást. Zuhanótámadást hajtottak végre a Shokaku ellen erős légelhárító tűzben, két igen közeli becsapódás jelezte, hogy nem sok hiányzott ahhoz, hogy hőssé váljanak. Csak este, mikor leszálltak tudták elmesélni kalandjukat.

Ketten Kondo cirkáló osztagát fedezték fel(15 10). Ezúttal sikeresen megérkezett a jelentés is. A sors iróniája, hogy pont egy másodlagos célpontnál történt minden szerencsésen. Kiszemelték a legnagyobb cirkálót (valójában a Chitose vízirepülőgép-anyahajót) és vijjogva lecsaptak a magasból. A két közeli találat súlyos sérüléseket okozott a páncélozatlan hajónak.

 

Ekkortájt, 14 óra 55-kor a két félelmetes japán hordozó hadigépezete is mozgásba lendült. 27 Val zuhanóbombázó, és 15 Zero vadászgép hagyta el fedélzetüket. A Japánok szokásukhoz híven két hullámban támadtak, a második hullám gépeinek megkezdték a felkészítését.

Délutánra tehát kialakulóban volt egy több száz mérföldes színpadon játszódó hatalmas légibalett. Nagumo gépei közeledtek az Enterprisehoz és a Saratogához, a Saratoga gépei lecsapni készültek a Ryujora, a Ryujo gépei pedig Henderson Field ellen kezdtek felsorakozni. És persze ne feledkezzünk meg az eget átszelő megannyi felderítőgépről se!

Az Ryujo kis repülő csoportját a Saratoga radarján egy darabig követték, majd miután a jelek eltűntek a képernyőről a gépek hamarosan, 15 óra 40-kor a reptér felett bukkantak fel újra. A tengerészgyalogosok megfigyelései szerint a japán támadók között voltak kétmotoros bombázók és szárazföldi telepítésű Zero vadászgépek is, ezek pedig csak Rabaulból jöhettek. A 223-as tengerészgyalogsági repülőszázad gépei jelezték 5 kétmotoros, 5 egymotoros bombázó valamint 11 Zero(?) lelövését mindössze 3 F4F elvesztése árán. Ez erős túlzás lehet: a japán források 3 zero és 3 torpedóvető gép elvesztéséről szólnak.

16 órakor elindult a második japán hullám, mely 27 zuhanóbombázót, és 9 vadászgépet számlált,  ugyanekkor Abe ellentengernagyot utasították, hogy siessen az amerikai erők felé csatahajóival, cirkálóival, hogy napnyugta után lőtávolba érjen.

Támadás a Ryujo ellen

16 óra 6 perckor Felt parancsnok 36 gépe a Saratogáról elérte a Ryujot, a Tone cirkálót és a 3 rombolót, amint 30 csomóval délnyugat felé húznak. Az ég tiszta volt, a látási viszonyok tökéletesek, enyhe délkeleti szellő lengedezett, jobb nem is lehetett volna egy hajók elleni támadáshoz. A parancsnok 7 zuhanóbombázónak és két torpedóvetőnek a cirkáló elleni támadást rendelte el, míg a többi gépet a hordozóra koncentrálta.

16 20 kor kezdték meg a támadást. A Ryujo a szélnek fordult és felbocsájtott két gépet, de amikor elkezdtek hullani a bombák kitérő manőverekbe kezdett.

A 3. felderítő század 15 SBD-je 4200 méteren kezdte a zuhanótámadást. Hét-nyolc ellenséges gép próbálta őket zavarni. Az egyiket, egy torpedóvetőt Schroeder hadnagy, és a lövésze lelőtte. Ez a támadás nem járt nagy sikerrel: csupán két bomba csapódott be igen közel a hajótesthez, az egyik nyomán füst tört fel a hordozóból. Hat bomba viszonylag közel csapódott be, a többi viszont messze elkerülte a karcsú, és fürgén manőverező hordozót. A pilóták látták, amint az egyik nyomán fellövellő vízoszlop lesodort egy gépet a fedélzetről.

Felt parancsnok elégedetlen volt az eredménnyel. A cirkáló ellen vezényelt gépeket visszarendelte, és maga vezette a következő zuhanótámadást a 3. bombázó század élén. A parancsnok egyből elért egy telitalálatot, utána még a tizenkettőből kettő szintén a hajótestbe csapódott, és hajó mellett feltörő fehér vízoszlopok jelezték, hogy a többiek se sokkal vétették el.

A Ryujo sorsa megpecsételődött. A tatján a fedélzet erősen füstölt, és lángok csaptak elő a hangárfedélzet szintjéről. A 8. torpedóvető század “terhes” Avanger madarai jöttek utoljára, hogy teljesen befejezzék a pusztítást. A füsttől nehezen tudtak rárepülni a célra. Három gép jobbról, két gép balról közelítette meg a hajóorrot. 60 méter magasan repültek kb. 360 kilométerperórás sebességgel, 7-800 méteres távolságban dobták ki a “halacskákat”. Egy biztos és két valószínű találatot értek el.

Közben két torpedóvető pilóta, akik nem vették a parancsot, hogy a Ryujot kell megtámadni, mindenféle támogatás nélkül a Tone cirkáló felé igyekezett. Erős légvédelmi tűz fogatta őket, még vadászgépek is támadtak rájuk(?), végül állhatatos támadásuk eredményhez vezetett, az egyik torpedó megrongálta a cirkálót. Lelkendezve emelkedtek a magasba, még az sem érdekelte őket, hogy egyikük gépe alaposan ki volt lyuggatva.

Felt parancsnok most már elégedett volt, kiadta a parancsot a hazatérésre. A gépek két csoportban elindultak a Saratoga felé. Hazafelé azonban még várt rájuk egy-két kaland.

Észlelik a japán támadó köteléket 

16 32-kor mindkét amerikai hordozó légtérfigyelő radarja azonosítatlan repülőgépek nagy csoportját jelezte 88 mérföld távolságban, kb. 4000 méteres magasságban. A jelek hamarosan elhalványultak, és csak 17 perc múlva jelentek meg újra, de ekkor már csak 44 mérföld távolságban. A japán támadás bekövetkezése most már biztos volt.

Az Enterprise fedélzetén azon tanakodtak, mi legyen a sorsa azoknak a gépeknek, amelyeket nem osztottak be se a második felderítő hullámba, se a légvédelemhez. Először arra gondoltak, ezeket a gépeket is a Ryujo elleni támadáshoz osztják be, de végül úgy számoltak, hogy mire visszaérkeznének beesteledne, és az éjszakai leszállás főleg az újonc pilóták számára nem életbiztosítás. A feltöltött gépek a fedélzeten támadás közben viszont robbanásveszélyesek, és mivel nem akartak úgy járni, mint a japánok Midwaynél, úgy döntöttek szálljanak fel. Meghagyták nekik, ha nem akarják a leszállást megkockáztatni a hordozóra, szálljanak le Guadalcanalon. Végül 11 SBD és 7 TBF szált fel sietve, hogy a japán bombázók rohamát még megúszhassa. A parancsnok Maxwell F Leslie sorhajóhadnagy volt, aki Midwaynél pusztító támadásra vezette a Yorktown zuhanóbombázóit a Soryu ellen. 7 Wildcat vadászgép is körülbelül ebben az időben szállt fel, de ők végül nem tartottak a támadókkal, csatlakoztak a hajók védelmét ellátó vadász egységekhez.

A Saratogán is hasonló gondok elé néztek, ezért a maradék 2 SBD és 5 TBF is felszállt, hogy “tiszta” maradjon a fedélzet. Azt a parancsot kapták, hogy csatlakozzanak az Enterprise gépeihez.

 

A vadászvédelem, és a hajók légvédelmi tüzérsége felkészült, hogy mindent megtegyen az ördögi japán pilóták pusztításának kivédésere. A két hordozó összesen 54 vadászgépét a támadók ellen szándékoztak bevetni, valamint legalább 10 SBD zuhanóbombázó kapott védelmi feladatot: a légvédelmi tüzérség hatótávolságán kívül a hazatérni szándékozó ellenséges gépekkel kellet felvenni a küzdelmet. Három vadászraj a hordozók fölött őrjáratozott 3300 és 5000 méter magasság között. 9 vadászgép 40 mérföld távolságban körözött az ellenségre várva, négy raj úton volt, hogy elfogja a radaron jelzett repülőcsoportot. A rávezetés radar segítségével az Enterprise vadászírányító parancsnoka, Leonard J. Dow sorhajóhadnagy vezetésével történt.

16 53-kor felszállt a maradék 7 vadászgép az Enterprise-ról, 5000 méterig emelkedtek és körözni kezdtek.

Két perc múlva az egyik vadászpilóta jelezte, hogy megtalálta a japán köteléket. Becslése szerint 36 bombázó repült előtte kötelékben, alatta és fölötte újabb gépek szálltak. Ez az üzenet még eljutott a többi 53 vadászgéphez, de hamarosan az izgatott pilóták a rádiófegyelem teljes megsértésével lehetetlenné tették a további vadászirányítást. Dow parancsnok azért mindent elkövetett, hogy vadászai ne a Zerokkal csetepatézzanak, hanem minél több bombázót, vagy torpedóvetőt szedjenek le.

Mikor a japán támadók 20-25 mérföld távolságra közelítették meg az amerikai hajóköteléket, számos kisebb csoportra oszlottak, hogy több irányból tudjanak támadni.

A zuhanóbombázók nagyobb része áttört a védelmen. Ez azért történhetett meg, mert a pilóták állandó beszólásaikkal blokkolták a központi irányítást. Mindössze 6 Wildcatnek sikerült a bombázókat megtámadnia, mielőtt megkezdték volna a zuhanótámadást. Késlekedésüket azzal próbáltak jóvá tenni, hogy a zuhanásban is követték a japánokat. Ekkor már egyre több Wildcat csatlakozott, hogy a saját légvédelmi tűzben támadja a zuhanó D3A1-eseket.

Támadás az Enterprise ellen

Az Enterprise felkészült a támadás fogadására. Sebességét 25 csomóra növelte, kísérete körkörös légvédelmi formációt vett fel, a North Carolina csatahajó mintegy 2200 méterre a hordozó bal oldalán haladt. A Sarratoga csoportja 8 mérfölddel arrébb hajózott. A légvédelmi tüzérek az eget kémlelték – a látási viszonyok kiválóak voltak. A lokátorok képernyője azonban tele volt saját és ellenséges gépek jeleivel, azonosítás híján így nem tudtak a nagyobb lőtávolságú 127 mm-es légvédelmi lövegekkel tüzet nyitni.

Bár a radarjeleket elvesztették mikor a gépek az antennák minimális hatósugarán belül kerültek, az addigi adatokból ki tudták következtetni, mikor értek a fejük fölé. Érdekes módon csak akkor pillantották meg őket, mikor már megkezdték a zuhanást. Tapasztalt harcoshoz méltóan a Nap irányából támadtak és a szürke színű álcázófestés is hatékonynak bizonyult. Az egyik 20 mm-es gépágyú tisztje volt, aki először látta meg az ellenséget, és bár tudta, hogy a majdnem 4 kilométeres magasságban repülő gépek lőtávolon kívül vannak, mégis tüzet nyitott, hogy figyelmeztesse a hajó legénységét.

Az Enterprise tengerészei forró pillanatokat éltek át, mikor 65-70 fokos szögben zuhanva kb. 7 másodpercenként rájuk csapott egy-egy Val bombázógép, dacolva a heves légvédelmi tűzzel. Ez így folyt vagy két percig, majd 20-30 másodperc szünet után még majdnem ugyanannyi ideig. A bombákat 450-600 méteres magasságban vetették ki, és nagyon alacsonyan jöttek ki a zuhanásból. Az amerikaiak szerint mintaszerűen végrehajtott akció volt.

A hajó mellett hatalmas szökőkutak törtek az ég felé jelezve a közelben becsapódó bombákat, de egyre szaporodtak a találatot kapott égő japán gépek roncsai is. Különösen a 127 mm-es lövegek bizonyultak hatékonynak. A zuhanásban lévő gépek között nagy mészárlást végeztek. Ráadásul ezekkel a fegyverekkel a kísérő rombolók és cirkálók is be tudtak lőni a hordozó légterébe. A légvédelmi tüzérek nem kímélték saját gépeiket sem, a harcközben lezuhant 6 F4F vadászgépből 4 az ő számlájukra írható. Ezek azoknak a vakmerő pilótáknak a gépei voltak, akik még a zuhanótámadás közben is üldözték a Val-eket, szerencsétlen módon ekkor kaptak találatot.

Amelyik pilóta megúszta a zuhanást, kioldotta bombáját majd kivette a gépet a zuhanásból, annak a kiskaliberű 20 mm-es gépágyúkkal és az 1,1 hüvelykes négycsövű fegyverekkel lőttek “utána”.

Legalább 10 úszó repülőgéproncs jelezte az Enterprise közelében, hogy jól dolgoztak a légvédelmi tüzérek. Számos gép hosszú füstcsíkot húzott maga után, mikor távozott. Két égő gépet pilótái nem tudták kivenni a zuhanásból és majdnem a hordozó fedélzetébe ütköztek. A távozó gépek üldözésébe azok a Wildcatek is becsatlakoztak, akik eddig még nem jutottak szerephez.

Még nem telt el a támadásból három perc, amikor az egyik bomba olyan közel csapódott be, hogy a robbanás felvetette víz alaposan elárasztotta a hajó faránál, bal oldalon dolgozó tüzéreket, és a fedélzetet. A lökéshullám felpúposította a repülőfedélzet acéllemezét, széttöredezte a fa burkolatot és vagy 9 méter hosszon elszakította az összes Degaussing kábelt. Az egyik tüzért átrepítette egy ötméteres ívben egy másik lőállásba, szerencsére nem esett komoly baja.

A közelben posztolók alighogy kipihenték a sokkot, amit a robbanás, meg a nyakukba öntött víz okozott, máris újabb ijesztő dolgokat kellett átélniük. Egy bomba a 3. számú repülőliftnél három fedélzetet is átütött, majd robbant. A második és harmadik fedélzeten legalább 16 helységet roncshalmazzá változtatott, a lemezek meggörbültek, szétrepedeztek, számos tüzet gyújtott, és megölt 35 embert. A hajó oldallemezein több lyuk is tátongott, a hátsó 127 mm-es lövegek nem kaptak áramot, így kézzel kellett irányozni és lőni, ami felére csökkentette a tűzgyorsaságot.

Mindössze 6 méterrel arrébb, a 3. számú lőfedélzeten robbant a második találat. A 127 mm-es lövegek harcképtelené váltak, és meghalt 38 ember.

A harmadik – egy kisebb bomba – a felépítmény mögött csapódott be, átütötte a repülőfedélzetet, és azonnal robbant. Azon kívül, hogy megbénította a 2. számú liftet, nem sok kárt okozott.

Bár jelentős károkat okozott a három találat és a hajófarnál robbant bomba, meglepetésre a “Big E” 24 csomóval továbbra is vígan szelte a habokat. Mindazonáltal a kármentő csoportoknak sok dolga akadt a hajón kigyulladt tüzekkel, és a szanitécek sem maradtak munka nélkül. 

Mikor a North Carolinán meglátták az Enterprise-ot  támadó gépeket, három 127 mm-es lövegtornya tűz alá vette a támadókat. Két perc múlva azonban a csatahajó is bajba került, zuhanóbombázók jelentek meg fölötte. A hordozónak nyújtott tűztámogatást azonban továbbra is fenntartotta, míg a többi löveggel saját támadóit ritkította. Csak három gépnek sikerült végül a bombavetési pontig eljutnia. A három bomba veszélyesen közel csapódott az óceánba, mindössze 15-20 méterre a hajó mellett. A hajótest jókorát rándult, a fedélzetet víz árasztotta el, néhány lövegkezelőt ledöntött a lábáról, de komoly kár nem esett.

Az első tíz gépből álló zuhanóbombázó csoport támadása közben többször is feltűntek alacsonyan sikló gépek. Mivel torpedókat nem dobtak ki, utólag úgy gondolták az amerikaiak, hogy a légvédelmi tűz megosztása volt a célja ezeknek a berepüléseknek. Míg a két irányból érkező támadás teljesen lefoglalta a légvédelmet, bal felől hat további zuhanóbombázó támadott, mindössze két 20 mm-es gépágyú nézett velük farkasszemet. Négy bomba vagy 150 méterre esett a vízbe. Közben 8 vízszintes bombázó 5000 méterről ledobott egy sorozat nehézbombát, de egyik sem talált. Ez a sorozat le is zárta támadást. Közben a formáció körül tűz alá vettek néhány alacsonyan repülő gépet, de végül is ezek sajátnak bizonyultak.

Közben az elfogó vadászok végig ádázul támadták a japán gépeket. Voltak akiket a Zerok leválasztottak a bombázókról, de voltak, akiknek sikerült rendet vágni közöttük. A visszavonuló gépek pilótái se pihenhettek, tovább folyt az üldözés. Sőt az üldözésbe még az SBD-k is bekapcsolódtak, egy japán gép az egyik Dauntles áldozata lett.

A Japánok repülőgépvesztesége igen nagy volt. Az Enterprise magának igazolt 15 lelövést, a North Carolina 7, a cirkálók és rombolók összesen 5 találattal büszkélkedtek. A vadászgépek összesen 43 légigyőzelmet követeltek maguknak, ráadásul csak 5 gépet vesztettek, hármat a Saratogáról, kettőt az Enterpriseról. Az amerikaiak 70 japán gép lelövését vették igazoltnak. Ennyi támadó gép nem is volt, valójában a 42 támadóból 25 lett az áldozatuk.

Szórványos légitámadások a japán felszíni egységek ellen

A TF 61 feletti légtérben ekkora már számos kisebb-nagyobb légikötelék tartózkodott. A távozó japánok több csoportra szakadva haladtak hazafelé. 17 15-kor, mikor még folyt a támadás az Enterprise délutáni felderítő egységei megérkeztek. Azt a parancsot kapták, hogy várják meg a támadás végét, és csak utána landoljanak. Néhányan nem vették az adást, ezek a hordozó közelében a harcok dandárjában találták magukat. A hazatérő japán gépek négyet lelőttek közülük, de a személyzetet kimentették a rombolók.

A Saratoga támadó köteléke két különálló csoportban tartott hazafelé. Az egyik csoport látott egy 30 gépből álló japán köteléket, ez minden bizonnyal a második hullám lehetett. Kisebb rajokkal is találkoztak, néhánnyal össze is csaptak. A pilóták jelentése szerint öt japán gép látta kárát az eseményeknek, míg saját gépet nem vesztettek.

Azok a gépek is a levegőben voltak, amelyeknek azért kellett fölszállniuk a japán támadás előtt, hogy a két hordozón csökkentsék a robbanásveszélyt. A Sara és a Big E gépei nem tudtak egymással rádiókapcsolatot létesíteni, és így nem tudtak egyesülni.

Az öt torpedóvető gép Északnyugat felé repülve rátalált Kondo nehézcirkáló csoportjára. A repülők és hajók közötti csata eredményeképpen egy nehézcirkáló megsérült, egy gép lezuhant. Egy másik úgy eltévedt, hogy végül San Cristobal szigetén találtak a háromfős személyzetre.

A két SBD még tovább repült, és egy csatahajót támadtak meg, szerintük a Mutsut, ami teljesen kizárt, hiszen több ezer mérföldre horgonyzott. Valószínűleg a hasonló toronyelrendezésű Hieivel, vagy Kirishimával téveszthették össze.

Az Enterprise gépeinek kevesebb szerencséje volt. A zuhanóbombázó és torpedóvető gépek nem találták meg egymást, japán hajókat se találtak, sőt a parancsnokuk, Max. F. Leslie elől is sikerült “megszökniük”. A parancsnok kicsit későn startolt, már az első Val-ek leborítottak, mikor SBD-je elrugaszkodott a fedélzetről, így mire a találkozási pontra ért, bottal üthette alárendeltjei nyomait. Tett néhány kört az egység körül, de szürke SBD gépei sehol sem bukkantak elő, viszont a North Carolina lelkes tüzérei jó célpontnak találták. Szerencsére repeszeik csak néhány karcolást ejtettek a szívós Dauntles bombázón. Annak a japán zuhanóbombázónak sem sikerült őt lelőnie, aki rátámadt, sőt lövésze úgy látta, a japán pilóta rajtavesztett. Ezek után az izgalmak után magányosan repkedett, csak rádióján próbálta követni az eseményeket, ő hiába próbált parancsot kiadni legénységének, a rádióadója meghibásodott.

Az Enterprise kármentő csoportja kitűnően dolgozott, a támadás vége után egy órával a hajó 24 csomóval hasította a vizet, így a délutáni felderítésből visszatért gépek a fedélzetre ereszkedhettek.

18 45 kor Felt parancsnok gépei a jól végzett munka után landolhattak a Saratogán. Elsüllyesztették a Ryujot, megrongálták a Tonét, lelőttek néhány japán gépet, mindezt saját veszteség nélkül.

Időközben a Ryujo gépei megérkeztek Guadalcanali akciójukról, de mivel hordozójuk süllyedt, és lángokban állt, kénytelenek voltak vízre szállni. Két romboló felvette a pilótákat, és az égő hordozóról menekülő tengerészeket, majd a sérült Tone cirkálóval együtt csatlakoztak Nagumo erőihez.

Veszélyben a sérült Enterprise

Már úgy nézett ki jól alakulnak a dolgok, mikor 18 50-kor hirtelen az Enterprise kormánylapátja kivágódott jobbra, és makacsul ott is ragadt. Davis kapitány azonnal kürtjelzést adatott le a kísérő hajóknak és a hajógépeket hátramenetbe kapcsoltatta. A fordulóba került hordozó megsúrolta a Balch romboló oldalát.

A meghibásodást az okozta, hogy a tűzoltásra használt víz és hab egy szellőzőcsövön keresztül lefolyt a kormánymű géptermébe, és zárlatot okozott a kapcsolótáblán. Harmincnyolc percbe telt kijavítani a kormányművet. A tengeralattjáró veszély miatt még ekkor is 10 csomós sebességgel úszott a hajó.

Közben a lokátoron feltűnt jelek nagy izgalomra adtak okot. A 30 ellenséges gépet már észlelték több mint egy órája 50 mérföldtávolságban. Aztán távolodtak egészen 83 mérföldig, majd újra közeledtek, végül 70 mérföldes távolságban eltűntek a radarok katódsugárcsöveiről. A Big E legénysége fellélegezhetett. A rádiókezelők hallották, amint a japán légiirányítók megpróbálták őket a sötétben hazavezetni. Vadászgépeket nem tudtak az elfogásukra küldeni, mert a csata után mindnek le volt merülve az üzemanyag- és a lőszerkészlete.

Az Enterprise-ot szerencséje most sem hagyta el, újra felvette a flotta sebességét, hogy a levegőben maradt néhány gépet még begyűjthesse.

A japán támadást megelőzően felszállt 5 TBD pilótája, miután eredménytelenül kutattak az óceán felett majdnem négy órán keresztül, 19 00-kor úgy döntöttek, hogy hazaindulnak. 22 óra körül az első gépet leszállás közben a biztonsági háló fogta meg, a többinek sikerült a Saratogán landolnia. Volt amelyiknek már alig 20 liter benzin lötyögött az üzemanyagtartálya alján.

A 11 SBD-ből álló kötelék Guadalcanal felé vette az irányt. Sötétedés után landoltak, és pár hétig Henderson Fielden állomásoztak.

23 33 kor megérkezett az utolsó gép amire vártak, Max Leslie parancsnok bombázója csikorogva állt meg a Saratoga fedélzetén.

Abe és Kondo egysége éjfélig üldözte a visszavonuló TF61-et, de ekkor ők is észak felé vették az irányt, anélkül, hogy sikerült volna ráakadni az amerikai flottára. Nagumo repülőgépveszteségeit látván, valamint a fogyóban lévő üzemanyag miatt szintén visszavonulót fújt.

A csata utáni nap eseményei

Az amerikai hajókötelék egész éjjel Dél felé hajózott, reggel 8 órakor találkoztak a tartályhajókkal és üzemanyagot vételeztek. A sérült Enterprise és kíséretének egy része kivált a harcrendből és elindult Pearl Harborba javításra. A megmaradt erők - köztük a North Carolina csatahajó - egyesültek a Wasp hordozóval és kísérő hajóival (TF 18).

Úgy gondolták, még hajnalban ki fognak újulni a repülőgép-hordozós harcok, de nem így történt.

A rombolók fölfedeztek néhány tengeralattjárót, kettőt el is süllyesztettek. De a felderítő repülőgépek jelentései nem tanúskodtak a japán hordozók jelenlétéről.

Henderson Fielden is várták a hajnali légitámadást, de nem jött el. Még napkelte előtt felszállt nyolc SBD vadászkísérettel, hogy ellenséges hordozók után kutasson. 125 mérföldre északra egy a japán szállító csoportot találták meg. Egy nagy és három kis szállítóhajót kísért egy nehéz- és egy könnyűcirkáló, valamint négy romboló a jelentéseik szerint. Ez Tanaka admirális szállítócsoportja volt, a parancs szerint meg kellett kísérelnie az erősítést Guadalcanalra tenni. A Japán vezetés úgy gondolta, hogy előző nap mindkét ellenséges repülőgéphordozót súlyosan megrongálták, így komoly légitámadásra nem számítottak.

A zuhanóbombázók megtámadták a köteléket, és a nagy szállítóhajót, a Kynriu Marut , valamint a Jintsu könnycirkálót eltalálták. Ez utóbbi volt a zászlóshajó. A súlyos sérülései miatt Tanaka kénytelen volt zászlajával a Kagero rombolóra vonulni, a Jintsut pedig Shortland sziget felé irányította.

A Kynriu Maru a lőszerkészleteket szállította, így nem tett neki jót az amerikai bomba, a muníció bármely pillanatban robbanással fenyegetett. Három rombolót küldött a sérült hajó védelmére, a többi erővel a parancs ellenére észak felé vette az irányt, hogy minél hamarabb kiérjenek az amerikai repülőgépek hatósugarából.

A nagy szállítóhajónak nem volt szerencséje. Megjelent az égbolton a hadsereg nyolc B-17-ese, melyek hajnalban szálltak fel Espiritu Santoról. A kicsi Mitsuki romboló éppen mellette sodródott, kapitánya úgy gondolta a nehézbombázók ártalmatlanok a hajókra, ezért nem kezdett kitérő manőverekbe. Ez végzetes tévedésnek bizonyult, mind a rombolót, mind a Kynriu Marut 500 fontos bombák süllyesztették el.

Ezeket a híreket hallván Tanakát visszarendelték, és a Zuikakuról megpróbáltak légifedezetet biztosítani számára.

Az utolsó japán rohamot 21 nehézbombázó intézte a Henderson Field repülőtér ellen. 9000 méteres magasságból bombáikkal nem sok kárt tudtak okozni, sajnos volt azonban négy halálos áldozatuk.

Értékelés

Bár egyik félnek sem sikerült a másik erőit megsemmisítenie, mégis az amerikaiak több veszteséget okoztak. Ugyan a két japán nehézhordozó sértetlen maradt, elsüllyedt a kis Ryujo repülőgép-hordozó, ami a Midway utáni hordozóínséges időkben azért számított a japánoknak. Ennél sokkal súlyosabb volt a jelentős repülőgép és pilóta veszteség, ami miatt a japánok nem tudták folytatni hadműveleteiket. A hivatalos összesítés szerint az első hullám vesztett 25 gépet, a második 5-öt, Guadalcanal felett is lelőttek 6 gépet a tengerészgyalogosok A Ryujo összes maradék fedélzeti repülőgépe elpusztult, valamint több felderítő hidroplán is az amerikai vadászgépek géppuska tüzének áldozata lett. Összesen mintegy 75-re tehető a japánok repülőgép vesztesége. Nagyobb baj, hogy a jól képzett és nehezen pótolható repülőszemélyzetből legalább 100 elesett.

Elsüllyedt még néhány romboló, tengeralattjáró, és szállítóhajó.

Ezzel szemben az amerikai flotta egyetlen hajója sem süllyedt el, csak az Enterprise kapott súlyosabb találatot. Mindössze 25 repülőgépet vesztettek, és a személyzetből csak hetet nem tudtak megmenteni. Ha pontozni akarnánk a találatokat, az amerikaiaknak kell ítélnünk a taktikai győzelmet.

A háborút azonban nem pontokért játsszák, hanem stratégiai nyereségekért. Ebből a szemszögből még inkább kitűnik az amerikai tengerészek sikere: a japánoknak egy stratégiai célt sem sikerült elérniük. Nem sikerült súlyos csapást mérni Henderson Fieldre, nem sikerült erősítést juttatni Guadalcanalra, és nem sikerült a guadalcanali harcokat fedező repülőgép-hordozókat kiiktatni. Bár az Enterprise javításra szorult, a Wasp és a Saratoga továbbra is harckész volt, ráadásul hamarosan a térségbe érkezett a Hornet repülőgéphrdozó is, míg a japánok repülőgép-veszteségeiket a Shokakun és Zuikakun egy hónap alatt tudták csak pótolni. Ugyanakkor az is igaz, hogy az amerikaiaknak nem sikerült felderítenie és megtámadnia a Japán flotta főerőit, Nagumo admirális nehézhordozóit, így azok továbbra is veszélyt jelentettek az amerikai flottára. 

Az amerikaiak tehát visszaverték az első jelentős japán ellentámadást, most fellélegezhettek.

Érdekességek, megjegyzések

Bár ez a legkevésbé drámai légi-tengeri csata a második világháborúban, azért van egy-két figyelemre érdemes dolog.

Források:

Az anyagot az alábbi interneten föllelhető cikkek alapján állítottam össze:

www.ibiblio.org/hyperwar/USN/USN-CN-ESols

http://www.cv6.org/1942/solomons/solomons.htm

www.microworks.net/pacific/battles/eastern_solomons.htm

http://en.wikipedia.org/wiki/Battle_of_the_Eastern_Solomons

A négy forrás itt-ott kissé ellentmondó vagy nem egyezik, és azokon belül is lehet ellentmondás az ellenséges gépek, hajók száma, fajtája, valamint a találatok között. Nem próbáltam pontos kalkulációkat végezni, néhol azért jeleztem a képtelennek tűnő adatokat. Sajnos nagyon hiányoznak a források a japán fél részéről, így a történet erősen egyoldalúra sikerült.

Hogy milyen nehézségekbe ütközik pontos adatokat kihámozni, jól jellemzi, hogy a North Carolinát ért támadást 24 gép végezte az Office of Naval Intelligence szerint, míg a Wikipedián az Eric Hammel Carrier clash c. könyve alapján közölt cikkben mindössze 4 zuhanóbombázót említenek.

A megoldást John Lundsdorm The first team and the Gadalcanal capaign c. könyvének a beszerzése jelentené. 
 

© 2007  Mihalik László

A negyedik repülőgép-hordozó ütközet