A midwayi csata 

(avagy aki másnak vermet ás…..)

1942 június 3-4.

Ismét könyvajánlóval kezdem. A midwayi csata a tengeri hadviselés egyik legjelentősebb, és egyben egyik legizgalmasabb eseménye, drámaisága olyan mértékű, hogy háborús regényírók akarva se találhattak volna ki jobb történetet. Ebben a csatában rendkívül sok tényezőnek volt szerepe a végkifejletben, úgymint a hősiességnek, emberi hibáknak, véletlennek, a képzettségnek, és a képzetlenségnek egyaránt, ami igencsak színessé teszi a történetet. Úgyhogy aki még nem olvasta Walter Lord Hihetetlen győzelem című regényét, az most fejezze be az irományom tanulmányozását, és szerezze meg a könyvet, hiszen magyar nyelven ez a legrészletesebb és legélvezetesebb taglalása az eseménynek. A legújabb kutatások szerint persze nem teljesen hibátlan, de Lord tartózkodott attól, hogy téves megállapításokat tegyen, nem ítélkezett senki fölött, mint ahogy azt sok író megtette a témában.

Mivel nagyon jól publikált eseményről van szó, a csata leírásánál nem törekszem a többi „művemhez” hasonló részletességre, viszont megpróbálom hozzátenni a saját megállapításaimat (nem úgy, mint Lord). Eredeti célom az volt, hogy egy tévhitet oszlassak el, de ezt két amerikai szerző megtette helyettem (Parshall &Trulli: The shattered sword), sőt hihetetlenül alapos kutatással számos egyéb legendának is végét vették, ami a csatával kapcsolatban volt a köztudatban.

Most, hogy a poénom lelőve, azért bízok abban, hogy az angol nyelvű művet sokan nem ismerik, és újdonságot rejt számukra az a néhány gondolat, melyet hozzátennék a csata ismertetéséhez, amit ezennel el is kezdek.

Az egész sztorit Yamamoto Isorokunak az Egyesített Flotta főparancsnokának köszönhetjük. A tengernagy úrnak ugyanis 42 februárja körül erős hiányérzete támadt a Pearl Harbori rajtaütés sikerét illetően. Bár a nagyszerűen megszervezett támadásban sikerült az Egyesült Államok Csendes-óceáni Flottájának majdnem a teljes csatahajósorát végleg, vagy hosszabb-rövidebb időre kiütni, a repülőgép-hordozók (és a tengeralattjárók, és a kikötői berendezések, és a teljes olajkészlet stb.) érintetlenek maradtak. Ráadásul, folyamatosan egyre nagyobb aktivitást mutattak, ami arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem adták fel a reményüket, hogy fordítsanak a helyzeten. Yamamoto jól tudta, hogy ha beindul a jenkik háborús ipari gépezete, a kis szigetország nem tudja felvenni a versenyt; bushido szellem ide vagy oda, Japán ereje felmorzsolódik az anyagcsatában.

A spártaiaknak volt egy mondásuk: Ne háborúzz sokáig egy városállammal, még megtanulnak harcolni! A thébaiakkal kapcsolatban ezt elfelejtették, és rajta is vesztettek. Nos Yamamoto is úgy gondolta, rövidre kéne zárni a dolgot, a kialakult ideiglenes mennyiségi és minőségi fölényt kihasználva meg kell semmisíteni az amerikaiak maradék erejét, elsősorban a repülőgép-hordozókat. A megsemmisítő vereség minden bizonnyal kedvét szegi további harciasságuknak és hajlandóak lesznek a japánok számára igen előnyös békét kötni.

A körülményeket figyelembe véve, ez teljesen logikus gondolat volt. Egy meglepetésekben, és csapdákban gondolkodó kelet-ázsiai típusú stratégának teljesen természetes volt, hogy egy újabb kelepcét kell állítani. Ki is találta mi legyen az: partraszállás a Midway-szigeteken. A kis atoll elég közel esik Oahu szigetéhez, hogy a jenkik pánikba essenek és kiküldjenek mindent a védelmére, amijük csak van. És akkor birodalmi flotta lecsap és megsemmisíti az amerikaiak maradék hajóit.

A haditengerészet vezérkara egyáltalán nem örült az ötletnek, és több ellenvetése is volt, de a flotta felsorakozott Yamamoto mögé. A győzelmek sora megrészegítette a japán tengerészeket, rendkívül elbizakodottá tette őket, úgy gondolták Midway semmiség lesz. Nem csak az elmúlt félév sikerei, hanem az, hogy az 1868-as nyitás óta nem ismerték meg a vereség ízét, a legyőzhetetlenség illúzióját keltette bennük. Így aztán Yamamotoval az élen megpuhították a vezérkart és április 5-én elfogadták a MI tervet. Hogy az „íróasztali főokosok” is boldogok legyenek, mintegy kiegészítő hadműveletként teljesítik régebbi vágyukat, és elfoglalják a messzi északi Aleut-szigetlánchoz tartozó Attut és Kiskát, ugyanis onnan bombázógépek támadásától tartottak az anyaország ellen.

Tehette ezt Yamamoto azért, mert rengeteg hajója volt. A hadműveletben majdnem az egész japán flotta részt vett. 8 repülőgép-hordozó, 11 csatahajó, 22 cirkáló és 65 romboló, a kisebb egységeket nem számítva.

A terv a következő volt: Nagumo Chuichi altengernagy I. repülőgép-hordozós csapásmérő egysége (az Akagi, Kaga, Hiryu, Soryu repülőgép-hordozók, 2 csatacirkáló, 3 cirkáló és 11 romboló) repülőgépeivel június 4-én bombázza észak-nyugat felől Midwayt, hogy előkészítse a partraszállást, és hogy előcsalja az amerikai anyahajókat. Ezután a délnyugatról érkező megszálló erő elfoglalja a szigetet. Erre minden bizonnyal előjön a Csendes-óceáni Flotta pearl harbori rejtekhelyéről, vagy bárhol is tartózkodik. Yamamoto, aki a Főerőt vezeti - 7 csatahajó, 2 cirkáló és 20 romboló valamint a kicsi Hosho repülőgép-hordozó (nem a rajta lévő összesen 8 elavult gép miatt volt ez a főerő) előnyomul. A felvonuló amerikai flotta a csatahajók és repülőgép-hordozók, valamint az elfoglalt Midwayre telepített gépek össztüzében megsemmisül. Úgy számítottak a partraszállás után 3-4 nap telik el, mire az amerikaiak odaérnek. Hawaii és Midway közé tengeralattjárókból kordont vonnak, ha megpillantják a sziget segítségére siető hajókat, jelentik Yamamotonak és Nagumo repülőgépei is felkészülhetnek.

Ez az egész így túl egyszerű lett volna. Még egy erős különítmény indult útnak Kondo altengernagy vezetésével: az inváziós hadtest főereje (2 csatacirkáló, 4 nehézcirkáló és 8 romboló valamint a Zuiho hordozó), hogy támogassa az inváziós erőket, valamint Kurita altengernagy közvetlen támogató ereje (4 nehézcirkáló 2 romboló) ugyanebből a célból.

Közben ne feledkezzünk meg az aleuti megszálló erőről, és a hadművelet előjátékát június 3-án végrehajtó 2. repülőgép-hordozós csapásmérő különítményről sem. A Kakuta ellentengernagy vezénylete alatt működő Junyo és a Ryujo repülőgép-hordozó gépeinek feladata, hogy az északi Dutch Harbort bombázza.

Ha mind ez még nem lenne elég bonyolult, Yamamoto a közvetlenül a parancsnoksága alá eső főerőket is két csoportra osztotta, és az egyik felét valamivel északabbra tolta, hogy közbeavatkozhasson az Aleutoknál, ha valami baj történne. Magának tartotta meg Japán három legerősebb csatahajóját, a zászlóshajó a Yamato volt, melynek ez volt az első bevetése. A felvonulási terv azt sugallja, ezzel a sok külön tevékenykedő egységgel Yamamoto körül kívánta keríteni Midwayt.

A terv kidolgozásakor Yamamoto a vezérkari tisztekben érzékelte a lelkesedés hiányát, rajtuk aztán segített a Doolitle akció április 18-án. A honi területek bombázása kétmotoros bombázók által már elég nyomós ok volt, hogy kiváltsa serénységüket.

Szép terv volt. Minden az aprólékos végrehajtástól függött, amire a japán tengerészek képesek is voltak. Csak egy hiba csúszott a számításba, fogalmuk sem volt az amerikai harci hírszerzők munkájáról (Lord könyvében így hívják őket, ma azt hiszem legjobban a rádióelektronikai-felderítő elnevezés fedi le legjobban tevékenységüket).

Nimitz admirálist a harci hírszerzők május 8-ika körül kezdték zaklatni azzal, hogy valami készül a Csendes-óceán nyugati részén. A japán rádióforgalmat szorgalmasan lehallgatták, és a kódolt üzenetekből eleget meg tudtak fejteni ahhoz, fogy tiszta képet kapjanak. Jellemző a Japánok óvatlanságára, hogy rejtjelkulcsot csak a csata előtt 5 nappal cseréltek, addigra már késő volt. Pedig egy csere után hetekig elszórakoztak a kódfejtők, még újra tisztán láttak. A terv olyan aprólékosan összeállt az amerikaiaknak, hogy Kingék arra gyanakodtak, hogy valamilyen megtévesztési hadművelet része. De Nimitz bízott hírszerzőiben. A Korall-tengeren megsérült Yorltownt Fletcher altengernaggyal a fedélzetén azonnal Pearl Harborba rendelte, szintúgy Halsey altengernagyot, aki a Doolitle akció után az északi vizekről dél felé igyekezve már majdnem elérte a Korall-tengert, hogy beszálljon a csatába. Azt már úgy is lekéste, így nyugodtan adta ki a TF 16 hajóinak, köztük az Enterprise és a Hornet repülőgép-hordozóknak a 180 fokos fordulatról szóló parancsot.

Nimitz törzse közben lázasan elemezte a japán hadműveleti terveket, pontosabban, amit meg tudtak fejteni belőle. Az általuk ismert információk éppen elégnek bizonyultak ahhoz, hogy Davis sorhajókapitány megjegyezze: „A terv Midwaytől északkeletre kitűnő oldaltámadási területet hagy repülőgép-hordozóink számára”. Ennek megfelelően dolgozták ki a hadműveleti terveket. Midwayről PBY repülőcsónakok felderítést végeznek, a többi gép támadást intéz a japán csapásmérő erő ellen. A repülőgép-hordozók a Davis által felvetett pozícióban őrjáratoznak, és megpróbálnak az ellenségre minél nagyobb csapást mérni, úgy, hogy a saját hordozóikat a lehető legkisebb veszélynek tegyék ki. Az elsőszámú célpont természetesen Nagumo anyahajói. Volt még három lassújáratú csatahajójuk az első világháborús érából (Colorado, Maryland, Tenessee), ezek képezik az utolsó védelmi vonalat Oahunál.

A repülőgép-hordozók meg is érkeztek Hawaiira, csak mindkét különítménnyel volt egy kis gond. A TF 17 egyetlen megmaradt hordozója a Yorktown a Korall-tengeren megsérült, egy telitalálat több fedélzetet átütött, és belül robbant, néhány bomba meg olyan közel csapódott be a hajótesthez, hogy rengeteg kisebb nagyobb lyukat ütött a lemezeken. Azonnal a szárazdokkba vitték, és hihetetlen megfeszített munkával három nap alatt összefércelték.

A TF 16 fejével, azaz Halsey admirálissal volt a gond, égető viszketés gyötörte egész testét, szegény „Bika” még álomra se tudta hajtani a fejét a kórság miatt. Nyilvánvaló volt, hogy ilyen állapotban nem lehet a hadművelet irányítója, főleg, hogy mivel ő volt a rangidős Fletcher is alá tartozott. Ezért Nimitz megkérdezte tőle, ki legyen a helyettese a TF 16 élén. A választása Raymond A. Spruance ellentengernagyra esett, cirkálóinak higgadt természetű parancsnokára. Az egész hadművelet irányításáról pedig le kellett mondania az általa nem igazán kedvelt Fletcher javára. Halsey admirálisnak mintha a fogát húzták volna, olyan érzés volt néznie, amikor hajói nélküle úsztak ki az öbölből, hogy Midway körül lesben álljanak.

Közben a midway-szigeteki helyőrséget alaposan megerősítették, a repülőtér megtelt gépekkel, végül már 121 vadászgép, bombázó és felderítőgép zsúfolódott össze a kicsiny korallzátonyon. Pilótáik ugyan elszántak voltak, de nagyrészük újonc volt, és a repülőgép-állomány is igen tarka-barka képet mutatott. Volt itt minden a korszerű TBF Avanger torpedóvetőktől, és B-26 Marauderektől kezdve az igencsak gyenge F2A Buffalóig és a vészesen elavult SB2U Vindicator zuhanóbombázókig.

Felvirradt június 4. napja. Az I: Repülőgép-hordozós Csapásmérő Erő pilótái korán keltek, hajnali 4 45-kor támadást indítottak 108 géppel a Midway-szigetek ellen. A bombázógépeket szárazföldi célpontok ellen alkalmazható repesz-romboló bombákkal fegyverezték fel. Közben arra az esetre, ha mégiscsak idő előtt felbukkannának a jenkik „lapostetejűi”, másik 108 gépet készenlétben tartottak . A hajók elleni repülőgépek hasára késleltetett robbanású páncéltörő bombákat, és légitorpedókat függesztettek fel.

Mindeközben a cirkálók vízi-repülőgépeket indítottak, hogy ellenséges hadihajók után kutassanak. A Tone nehézcirkáló gépével volt egy kis gond, ezért csak félórás késéssel tudott indulni. Nagumo tengernagy és törzse az Akagi parancsnoki hídján izgalommal várta pilótáinak jelentését.

Mintegy 200 mérfölddel keletebbre Fletcher tengernagy a Yorktown fedélzetén talán még izgatottabb lehetett. Nagy meglepetésre készült, viszont Nagumo hajói még nem voltak meg. Kiküldte SBD felderítőit északra, de nem találtak semmit, és a midwayi gépek se jelentették még a japánok észlelését. Aztán öt óra után először repülőgépek, végül 5 52-kor hajók, köztük két hordozó felfedezéséről érkezett hír. Fletcher altengernagy 6 óra 7 perckor ezt az üzenetet küldte Spruance-nak: „Nyomuljon előre délnyugati irányban és támadja meg az ellenség repülőgép-hordozóit, ha pontosan megállapították hollétüket! Azonnal követem, amint a felderítőgépek megérkeznek.”

A három anyahajón megkezdték a gépek felfegyverzését, és feltöltését üzemanyaggal. Nagumo flottája viszont még kívül volt a biztonságos hatósugarukon. Spruance úgy tervezte 9-kor indítja a támadást, amikor a távolság már csak 100 mérföld, így bőven jut üzemanyag az oda-vissza útra, a keresgélésre és a légiharcra. Miles Browning sorhajókapitány, a Halseytól öröklött törzsfőnök viszont a minél korábbi indítást javasolta, mert úgy vélte a legfontosabb a mielőbbi csapás. Ez azt jelentette, hogy kb. 155 mérföldet kell repülniük a japán anyahajókig, és a minimális üzemanyag ráhagyás mellett lehetett arra számítani, hogy sok gép nem lesz képes visszatérni. Spruance hallgatott rá.

A hírszerzés jelentése szerint a japán repülőgép-hordozók együtt tevékenykednek, ezért Spruance végül figyelmen kívül hagyta, hogy a felderítő gép csak kettőről számolt be, és megkockáztatta, hogy minden erejével támad, nem hagy hátra tartalékot. Az Enterprise támadó csoportja 33 zuhanóbombázóból, 15 torpedóvetőből, és 10 vadászgépből állt, a Horneté 35 zuhanóbombázót, 15 torpedóvetőt és 10 vadászgépet számlált.

A felszállást 7 óra 6 perckor kezdték meg, és majdnem egy órát vett igénybe. Erre több ok is vezetett. A teljes repülőgép-állomány felhasználásának az ára az az idő volt, ugyanis ennyi gép nem fért el a repülőfedélzeten. Ezért először a zuhanóbombázókat indították útnak, majd a liftek felhozták a fedélzetre a vadászokat és a torpedóvetőket, hogy azok is felszállhassanak. Másrészt a tapasztalatlanság, és a Hornet egyik torpedóvetőjének bedöglése is hozzájárult a lassú starthoz. Közben az SBD-k a magasban keringve vártak és égették a benzint, percről percre növelve a kockázatot, hogy idő előtt „kiszárad a tank”. 7 45-kor Spruance nem tudott tovább várni, kiadta a parancsot, hogy a zuhanóbombázók induljanak útnak, a többi egység majd utánuk megy.

A megfontolt Fletcher azonban még hezitált. Ő inkább a felderítők 2 anyahajóról szóló jelentésére alapozott, és mivel Spruance már nagy erőkkel támadta ezeket, egy darabig kivárt, hátha jön jelentés még további hordozókról. De nem jött, az idő pedig telt. Végül úgy döntött támad, de kisebb erőket visszatart az esetleg felbukkanó újabb célpontok ellen. 8 45 kor 12 torpedóvető 17 zuhanóbombázó és 6 vadászgép startolt a Yorktownról. Ekkor már 163 repülő tartott a japán anyahajók felé.

Nagumo admirális 7 óra után végre üzenetet kapott Tomanaga hadnagytól a midwayi támadógépek parancsnokától. Az üzenet tartalma azonban nem volt megnyugtató, a bombázás megismétlését javasolta. Bár sok kárt tettek a sziget védelmében, az üres kifutók arról tanúskodtak, hogy a repülőgépek elhagyták a szigetet, így nem tudták őket a földön megsemmisíteni, a légvédelem pedig igen erősnek tűnt, ezért Tomanaga úgy gondolta, van még mit megdolgozni a korallzátonyon. Öt perccel később a hajók kürtjei légiriadót fújtak, felugattak a légvédelmi lövegek: Midway támadott. Bár az a néhány gép összehangolás nélküli akciója semmi kárt nem okozott, Nagumót döntésre sarkallta. Az amerikai anyahajók jelenlétére semmi sem utal, viszont Midway még veszélyes. Felesleges a hajók elleni repülőcsoportokat tovább tartalékolni, meg kell támadniuk a szigetet. 7 óra 15 perckor elrendelte a gépek átfegyverzését szárazföldi célpontok ellen.

7 28-kor a Tone nehézcirkáló négyes számú felderítő-repülőgépe 10 amerikai hajót észlelt, ráadásul a saját gépek hatósugarán belül. Itt a várva várt préda, de a támadásra kijelölt gépek közül az imént kiadott parancs miatt jónéhány már nem alkalmas hajók elleni csapásmérésre. 7 45-kor Nagumo az amerikai egység elleni támadásra adott parancsot, és hogy hagyják a gépeken a hajók elleni fegyvereket. A felderítő-pilóta nem adta meg a hajók típusát, és ez egy súlyos dilemmára adott okot. Ha repülőgép-hordozó van közöttük, vita nincs, hogy azonnal meg kell támadni őket, ha nincs, ebből a távolságból veszélytelenek, a sziget elleni csapásnak kell prioritást élvezni. Hogy döntést tudjanak hozni, a Tone gépének a következő parancsot küldték: „Hajótípusokat pontosítani, és a rádiókapcsolatot fenntartani!”

Pár perccel később újabb elszánt pilóták érkeztek Midwayről, miközben a légifedezet Zerói alaposan megtizedelték őket, esetlen támadást intéztek a hajók ellen, izgalmas perceket okozva a legénységnek, de találatot nem értek el.

8 óra 9 perckor a Tone pilótája végre hajlandó volt a tűkön ülő Nagumónak és törzsének hajótípusokról is jelenteni: „Az ellenség 5 cirkálóból és 5 rombolóból áll!”  Tehát nyugodtan koncentrálhatnak a szigetre. Újabb parancs: torpedó, páncéltörő le, romboló bomba fel! Közben a sorozatos támadások miatt kénytelenek voltak a tartalékolt Zerókból egyre többet felhasználni.

8 óra 15-kor a helyzet tovább bonyolódott. Feltűntek Tomanaga gépei. Midwaynél 11 gép személyzete hagyta ott a fogát, de számos más gép szerzett találatokat, és üzemanyag dolgában sem álltak valami jól. Sürgették az anyahajókat, hagy kezdhessék meg a leszállást. A leszállás azonban sok időt vesz igénybe és addig a többi gép nem szállhat fel. Közben az ellenség sem tétlenkedett, B-17-es nehézbombázók jelentek meg a magasban, és szórni kezdték az áldást. Vízszintes bombázással magasból eltalálni egy manőverező hajót szinte lehetetlen, de a támadás arra jó volt, hogy zavarja az Akagi parancsnoki hídján dolgozó törzset munkájában, és azt sugallja Nagumónak, Midway még mindig fontos célpont.

8 óra 20-kor aztán beütött a krach. A Tone gépe a következő megdöbbentő üzenetet küldte: „Úgy látszik az ellenséghez hátvédként egy repülőgép-hordozó csatlakozott”. Tehát mégis ott van egy! Így egészen más helyzet állt elő: azonnal le kell rá csapni! De a támadásra kijelölt egységek nagyrészt már repesz-romboló bombával vannak ellátva, amik hatása hajók ellen kétséges. Az átfegyverzés sokáig tart, ráadásul a Midwayről visszatért gépek leszállásra várva ott köröznek az anyahajók felett, üzemanyaguk fogytán. Nehéz döntést kellet meghozni, úgy, hogy közben 11 elavult Vindicator zuhanóbombázó támadása okozott újabb riadalmat. Találatot ők sem értek el.

8 30-kor látva, hogy Nagumo nem tesz semmit a 2. hordozóosztály parancsnoka (Hiryu, Soryu), az agilis Yamaguchi ellentengernagy elkeseredésében vette a bátorságot és a japán flottánál nem kultivált módon próbálta felettesét döntésre ösztökélni: „Tekintsék ajánlatosnak a gépek azonnali indítását!”  Tehát nem érdekes, hogy a gépeken nem a megfelelő bombák vannak, hogy vadászkíséret nélkül szállnak harcba, azonnal csapást kell mérni!

Nagumo Genda fregattkapitány (a japán repülőgép-hordozó taktika kidolgozója), és Kusaka sorhajókapitány, Nagumo törzsfőnöke javaslatára ezt nem fogadta el. Úgy döntöttek először fogadják a Midwayről visszatért gépeket, felszerelik a hajók elleni gépeket páncéltörő bombákkal és torpedókkal, és csak aztán indítják meg a támadást.

8 37-kor a négy hordozó a szélnek fordult, a fölöttük várakozó gépek megkezdték a leszállást. 9 óra után az utolsó gép kereke is fedélzetet ért, ekkor Nagumo 90 fokos fordulatot rendelt el, hogy közeledjenek az amerikai hajócsoporthoz.

Az amerikai pilóták eközben mindent elkövettek, hogy elveszítsék a csatát. A Midwayről felszálló gépek még meg sem próbáltak összehangoltan támadni, a többnyire újonc pilótákkal feltöltött repülőszázadok egyenként közelítették meg a japánokat, így a légifedezet vadászainak tüzében a támadó gépek több mint a fele elveszett, anélkül, hogy különösebb kárt tettek volna az ellenfélben. De a mészárszéknek még nem volt vége. Spruance repülői már az elhúzódó startnál elvesztették az esélyt arra, hogy egy tömegben támadjanak, ráadásul Fletcher később indította a Yorktown gépeit. A Hornet és Enterprise pilótái nem működtek együtt, sőt még a különböző repülőszázadok is elvesztették egymást. A századparancsnokok megkapták a japánok valószínű helyzetéről az információkat, amiben egyébként úgy számoltak, mintha a japánok folyamatosan Midway felé haladnának, ezután saját szakállukra tevékenykedtek. Jól példázza az esetet John C. Waldron a Hornet 8. torpedóvető század parancsnokának eljárása. Waldron okosan úgy gondolta a Japánok már bizonyára az amerikai kötelék felé fordultak, így a kapott koordináták már nem érvényesek, a japán hordozókat valamivel északabbra kell keresni. Talált! Csak éppen ezt elfelejtette közölni a zuhanóbombázókkal és a vadászokkal. Ez a hiba a saját és egész százada életébe került. 9 20-kor teljesen egyedül rohantak neki az Akaginak lassú TBD-ikkel, és az egész század odaveszett, a repülőgép-hordozón egy karcolást sem ejtettek. Szerencsétlen pilóták nagy része ifjú újonc volt, és ezen a napon szálltak fel először anyahajóról. Több lehetőséget nem kaptak a sorstól.

A Hornet zuhanóbombázói és vadászai nem találták meg a célt, egy részük visszafordult, egy részük Midway felé vette az irányt. Sokuknak hamarosan kiürült az üzemanyagtartályuk, és az óceán felszínére kellet leszállnia. Ezzel 45 gép kiesett az első csapásból.

Az Enterprise legénysége valamivel gyakorlottabb volt, de a 6. torpedóvető század hasonlóképpen járt, mint a 8. század. Az alacsonyan repülő torpedósok lassan elvesztették a magasban szálló Wildcateket, és Dauntleseket mire Nagumo flottájához értek. A Kagát vették célba 25 perccel a Hornet gépeinek támadása után, vadászvédelem sehol, a zuhanóbombázók se vonták el legalább a Zerók egy részét, így csak 4 gép élte túl a támadást, lassú torpedóik elől még a nem éppen fürge Kaga is ki tudott térni.

A „Big E” 31 SBD-je azonban még mindig a levegőben volt, és kétségbeesetten kereste a japánokat, a 6. vadászrepülő század azonban üzemanyaga fogytával hazafelé vette az irányt.

A Yorktown gépei ugyan később indultak, de Arnold korvettkapitány a repülőfőnök is figyelembe vette a japánok irányváltoztatását, és századparancsnokokkal egyeztetve ennek megfelelően tervezték meg a repülést. A tapasztaltabb legénységnek sikerült sokáig együtt tartania köteléket, végül nem sokkal a támadás megkezdése előtt mégis megszakadt az összeköttetés a zuhanóbombázókkal (akik közül négyen, köztük a századparancsnok elvesztették bombájukat egy műszaki hiba miatt), így a 3. torpedóvető század is az előző két század sorsára jutott. A 6 kísérő vadászgép csakhamar egy sereg Zeróval viaskodott, és nem tudott közvetlen támogatást nyújtani lassú gépeken repülő társaiknak. Azért mégis volt haszna jelenlétüknek, a Zerók egy részét lekötötték, így 12 TBD-ből négy megmenekült, és a Soryu legénységének is forróbb perceket kellett átélnie. Találatot azonban nekik sem sikerült elérniük. Ekkor az óra 10 óra 20 percet mutatott.

Ez volt a nyolcadik, legtöbbször nagy veszteségekkel járó eredménytelen támadás. A japán hajók fedélzetén elismerőleg bólogattak az amerikai pilóták bátorságát látván, de a „szakmai tudásukat” illetően már nem voltak ilyen jó véleménnyel. Majd az ő pilótáik megmutatják! Az ellencsapás 93 repülőgépét lassan sikerült felkészíteni, hogy 10 óra 30-kor megkezdjék a felszállást. Nagumo kevesellte a vadászgépek számát, de így is egy mindent eldöntő támadás elébe nézhetett. Gépeik fedélzetén a világ legjobb hordozópilótái szolgáltak, nyilván nem olyan pancser módon fognak harcolni, mint az elszánt, de gyakorlatlan jenkik.

Az amerikaiaknak már csak két reménységük volt. Az egyik csapat Max Laslie korvettkapitány 17 SBD-ből álló százada a Yorktwnról, akik elvesztették ugyan a torpedóvetőkkel a kapcsolatot, de már nagyon közel jártak a célhoz. A másik Wade McClusky 31 zuhanóbombázója az Enterpriseról. Már rég óta tekeregtek a körül a pont körül, ahol a japánokat feltételezték. Először Midway irányba folytatták az utat, de nem találtak semmit. Visszafordultak észak felé, de csak az üres tengerfelszínt látták. A legtapasztalatlanabb pilótáknak már a benzintank mutatója jóval a felét mutató jelzés alatt rezgett. Ekkor megpillantottak egy magányos hadihajót, mely fehér tajtékokat kavarva észak felé szelte a hullámokat. Az Arashi romboló lemaradt, hogy a flotta körül ólálkodó Nautilus tengeralattjáróra mélyvízi bombákat dobjon. Dolga végeztével egysége után repesztett. McCluskyék ráéreztek a dologra, és felvették a romboló kurzusát.

10 óra 22 kor a két egység egyszerre ért a japán repülőgép-hordozók fölé. A Zerók mélyen a vízfelszín fölött repültek, imént végeztek a torpedóvetőkkel, így a bombázók gyakorlatilag zavartalanul kezdhették meg a zuhanást, a légvédelmi ágyúk is csak ekkor kezdtek megszólalni. Leslie százada a Soryura csapott le és legalább három találatot értek el rajta. McClusky magának az Akagit, a másik századnak a Kagát jelölte ki célpontul, de végül egy félreértés miatt csak 6 gép jutott a Kagára, 25 támadta a zászlóshajót. Mindkét anyahajót több találat érte.

A hordozókon a megfeszített munka és a többszöri fegyverzetcsere miatt a legénységnek nem volt ideje a bombákat a páncélkamrákba vinni, az üzemanyagtömlők még tele voltak repülőbenzinnel, így a találatok pusztítását az égő üzemanyag, és a szanaszéjjel heverő bombák megsokszorozták. A fedélzeten felsorakozott repülőgépek, és a felfüggesztett bombáik is tüzet fogtak, így mindhárom anyahajó megmentése reménytelenné vált. Néhány perce még Nagumo úgy érezhette hatalmas győzelem előtt áll, most meg el kellet hagyni lángoló repülőgép-hordozóját.

Három anyahajó már elveszett, de egy még ép volt. A sors fintora, hogy éppen Yamaguchi admirális hajóját, a Hiryut kerülte el a végzet, és kezébe kapta a lehetőséget, hogy bizonyítson. A felderítés még mindig csak egy amerikai hordozót jelentett de a Hiryu parancsnoki hídján a pusztítás alapján feltételeztek még egyet. Kettő egy ellen, így nem tartották reménytelennek a helyzetet. 10 óra 54-kor 18 Val zuhanóbombázó 6 Zero kíséretében mindössze 4 perc alatt felszállt, és az amerikai hordozók felé vette az irányt. 12 óra körül érkeztek a Yorktown fölé, nekik azonban nem sikerült meglepetést okozniuk. A lokátorok követték útjukat, és vadászok csaptak le rájuk. Közben a hajón megtették a megfelelő óvintézkedéseket , pl. a benzines tömlőket szén-dioxiddal töltötték fel. 7 zuhanóbombázó mégis átverekedte magát és 3 találatot is elért az erős légvédelmi tűz ellenére.

Yamaguchi és törzskara örömmel vette a hírt egy erősen füstölgő hordozóról. Tehát a második hullámnak, Tomanaga kapitány 10 torpedóvetőjének 6 Zero kíséretében egy másik, sértetlen anyahajót kell támadnia. A következő hír azonban szinte minden reményt szertefoszlatott. A Soryu egyik kísérleti D4Y felderítője 12 50-kor jelentette végre, hogy az amerikai kötelék három anyahajót tartalmaz. Eddig abban a hitben voltak az arányt 1:1-re javították. 13 31-kor Tomanaga torpedóvetői egy elkeseredett támadásra indultak. Egy óra múlva rábukkantak egy sértetlennek látszó amerikai repülőgép-hordozóra, amit nagy veszteségek árán sikerült két torpedóval eltalálni.

A Hyriun most úgy számoltak, hogy az anyahajók aránya újra egy az egyhez. Ez halovány reményeket csillantott fel a parancsnoki hídon dolgozók körében, de a helyzet az volt, hogy mindössze 5 zuhanóbombázó és 4 torpedóvető volt repképes állapotban. Látván, hogy a személyzet holtfáradt, Yamaguchi úgy döntött a felszállást 18 órára halasztják.

A Yorktownon a tüzet sikerült eloltani, néhány kazánt újra üzemképes állapotba hoztak, a repülőfedélzeten tátongó bomba ütötte nyílást befoltozták. A hajó sebessége elérte a 15 csomót, tudott gépeket fogadni és indítani. A lokátorok ismét ellenséges gépeket jeleztek: a Hiryu második hulláma. Két torpedójuk hamarosan kikészítette a hajót. Buckmaster sorhajókapitány attól tartott a hajó felborul a vízbetörésektől, ezért fájó szívvel elrendelte a hajó elhagyását.

A Yorktown azonban nem adta meg magát ilyen könnyen, megdőlve bár de a felszínen maradt és vontatókötélre vették. A második csapásban már csak a Hornet és az Enterprise tudott résztvenni.

A két anyahajó elvesztette szinte az összes torpedóvetőjét, vadászainak jelentős részét, és a hazatérő zuhanóbombázók közül rengeteg üzemanyag híján a vízbe veszett. Az alapos Fletcher még a japán támadás előtt kiküldte az 5. felderítőszázadot, hogy megtalálja a sértetlen japán anyahajót. Sokáig nem adtak hírt magukról, végül 15 óra körül az akkor már az Astoria nehézcirkálón tartózkodó Fletcherhez eljutott a jelentés a Hiryu legfrissebb pozíciójáról, amit azonnal továbbküldött Spruance-nak az Enterprisera. Mindössze 11 működőképes SBD-jük maradt, de a Yorktown 3. bombázószázadának 14 megmaradt gépe is az Enterprise-on landolt, így most résztvehettek a második akcióban is. 15 30-kor 24 gép tartott az egyetlen japán hordozó felé (egynek vissza kellett fordulnia), 16 03-kor a Hornet 16 SBD-je is csatlakozott hozzájuk.

Az Enterpriseról startolt vegyes csapat egy óra múlva ért a Hiryu közelébe. Most azonban nem olyan egyszerű munka várt rájuk, mint délelőtt. 6 Zero várta őket a levegőben, és a légvédelmi ágyúk is célba vették őket. A pilóták először sorra elvétették a célt, végül 3 bomba olyan alaposan elintézte a hajót, hogy a Hornet gépeinek már csak a kíséret hajóival volt érdemes foglalkozni.

Ezzel a japán I. Repülőgép-hordozós Csapásmérő Erő gyakorlatilag megsemmisült. Yamamoto döbbenten hallgatta a híreket a történtekről a Yamato fedélzetén. Még egy kétségbeesett tervet készített csatahajóinak szerepet osztva, végül be kellett látnia, hogy Spruance admirális megmaradt kb. 50 SBD-je az úr a térség vizei felett. Ezt kitűnően példázta a következő eset. A terv részét képezte, hogy Kurita ellentengernagy erős cirkáló osztaga előrenyomul Midwayig és tűz alá veszi azt. Végül az akciót lefújták, és visszafelé a Mikuma és Mogami nehézcirkálók összeütköztek, ennek következtében sebességük lecsökkent. Az amerikai repülőgépek több nekifutással ugyan, de súlyosan megrongálták mindkét cirkálót, a Mikuma el is süllyedt.

Yamamoto utolsó sikeres intézkedése az volt, hogy az I 168-as tengeralattjárónak megadta a lebénult Yorktown helyzetét, melyre végül rátaláltak és el is süllyesztették. Az egyesített flotta visszavonult.

Midway nagy győzelem volt az Egyesült Államok számára. A Csendes-óceánon az erőviszonyok kiegyenlítődtek, nem kellett tovább japán előrenyomulástól tartani. A Birodalmi Haditengerészetnek csak két nehézhordozója maradt, és nemcsak kitűnő hordozóit vesztette el, hanem 230 elsővonalbeli repülőgépet, nem beszélve arról, hogy sok kitűnő pilóta a lángok között lelte halálát. Sokáig tartott, még újjászervezte lecsökkent méretű légi-tengeri haderejét. Mindemellett eltörpült az a részsiker, hogy Attu és Kiska megszállását végrehajtották.

Az amerikaiak vesztettek ugyan egy nehézhordozót és repülőgép- és pilóta veszteségeiket is nehezen pótolták, de augusztusra már négy teljesen feltöltött repülőgép-hordozóval rendelkeztek, ami lehetővé tette számukra, hogy átvegyék a kezdeményezést a Salamon-szigeteknél. A Midwayi csatát éppen ezért ezen a fronton a fordulópontnak kell tekintenünk. Míg azonban Sztálingrádnál és El Alameinnél a szövetségeseknek hatalmas anyagi fölényük volt, és a beinduló háborús ipar új termékeit használták fel, addig Midwaynél a Csendes-óceáni Flotta túlerő ellen küzdött, és a háború előtti érából származó fegyverekkel vívott ki győzelmet. Ha Midway nem lett volna, az amerikaiak anyagi fölényére még legalább egy évig kellett volna várni, így nyugodtan kijelenthetjük, ez a csata lerövidítette a háborút.

Midway Pearl Harbor után egy újabb lecke volt arról, hogy a csatahajó vs. repülőgép-hordozó témában további teret nyertek a hordozók, hiszen végül 11 csatahajó iszkolt el mindössze két megtépázott repülőgép-állományú hordozó elől. Ez persze nem jelenti azt, hogy a két anyahajó volt az erősebb, sőt egy végsőkig tartó küzdelemben ki tudja mennyi veszteség árán, biztosan legyűrték volna őket, Yamamoto mégsem engedhette azt meg, hogy méregdrága fegyverei légifölényben lévő ellenséggel harcoljanak, tehát a hatás inkább lélektani lehetett. A Prince of Wales és a Repulse tragédiája Damoklész kardjaként lebegett az admirálisok felett, pedig egy manőverező csatahajót, vagy cirkálót közel sem volt olyan könnyű elintézni, mint egy gyors, de hatalmas célpontot mutató, sérülékeny repülőgép-hordozót. A repülőgépek ebben az időben csak akkor lehettek sikeresek, ha kevés célpontra, nagy mennyiségben támadtak. A Prince of Wales és társa ellen 80 kétmotoros bombázó lehetett csak sikeres, és még ’45 áprilisában is 280 repülőgép több hullámban bevetve tudta csak a tenger fenekére küldeni a Yamatot . Igen egy jó csatahajó sok találatot elviselt, de ezt mondjuk annak a tengerésznek, aki felé a bombák fütyülve hullanak, és rettegve figyeli a hajó körül magasba szökkenő harminc méteres vízoszlopokat. Ha a dolgok fiskális oldalát nézzük, a repülőgépnek mindig meg volt az esélye arra, hogy nagyon olcsón nagyon nagy károkat okozzon egy hadihajón. Mindemellett Yamamoto el tudta volna foglalni Midwayt a repülőgép-hordozók nélkül is, de tartani már biztosan nem tudta volna.

Mégis, miért sikerült a nagyszerű I. Repülőgép-hordozós Csapásmérő Erőt eltékozolni? Sok írásban a vereséget Nagumo altengernagy nyakába varrják, és nem mennek el a japánok győzelmi betegsége miatt kialakult elbizakodottság mellet sem, ami már inkább fedi a valóságot. Ha személyi felelőst keresünk, akkor már inkább Yamamotot okolhatjuk, hiszen tervében felelőtlenül kitette a nélkülözhetetlen repülőgép-hordozóit az amerikaiak oldaltámadásának, míg a csatahajókat tekintette a fő erőknek az anyahajó korszak zenitjén. Ráadásul a terve fordítva sült el: Nagumo flottája a számbelileg fölényben lévő amerikai repülőgépek össztüzébe került, úgy hogy neki két célpont között kellett választania. Nagumo ezzel olyan döntéshelyzetbe került, amiből jól kijönni már igen nehéz lett volna. Mégis a csatát megvívó parancsnok nevéhez szokták kötni a győzelmeket és a vereségeket. Pedig a midwayi csata kimenetelét milliónyi apró részlet befolyásolta, Nagumo, Fletcher Spruance csak egy kis fogaskerék volt a hatalmas gépezetben.

Japán részről említhetjük az elbizakodottságot, mely olyan szintű volt, hogy parancsba adták, hogy „az ellenség nem tud terveinkről”. Amerikai részről beszélhetünk a hírszerzés diadaláról, és intellektuális fölényről, hiszen többet tudtak az ellenfélről, és az információk alapján a lehető legjobb hadműveleti tervet készítették, és adták Fletcher kezébe, míg a japánok elaprózták erőiket, és ezzel nem tudták kihasználni fölényüket. Ellenben a japán hírszerzés, felderítés és kommunikáció teljes csődje volt midway. Elképesztő, hogy csak 11 30-kor fedezte fel végre a három amerikai hordozót a Soryu gépe, de rossz volt a rádiója, így ez az információ végül délután egy órakor jutott el Yamaguchihoz, a cirkálók hidroplánjai pedig teljesen leszerepeltek.

A Tokiói rádiófelderítők „kapisgálták”, hogy Midway körül anyahajók ólálkodnak, de sejtésük nem volt elég bizonyos, hogy ezzel a hírrel Yamamoto a prioritást élvező rádiócsendet megtörje, és közölje Nagumoval.

Az amerikai repülőgép-hordozók el voltak látva a CXAM-1 típusjelű kezdetleges rádiólokátorral, így hajóikat fel tudták készíteni a közelgő támadásra, vadászaikat rávezették az ellenségre. A japánok ennek híján semmit nem tudtak tenni az SBD-k ellen, amíg azok derült égből villámcsapásként csaptak le rájuk.

A japánoknak fürgébb repülőgépeik voltak, sokkal tapasztaltabb személyzettel, amit Nimitzék számbeli fölénnyel próbáltak ellensúlyozni. Midwayen és a három hordozón több mint 350 repülőgép vett részt a harcokban, míg a csapásmérő erő négy hordozóján csak 230 gép állomásozott (plusz a cirkálókon volt kb. 20 felderítő hidroplán). Igaz, hogy az amerikai kötelékek nem egy nagy összehangolt támadásban söpörték el a japánokat, hanem egységenként támadva nagy áldozatokkal, így Nimitz parancsban kiadott „felőrlés taktikája” valósult meg. Nagumo anyahajóinak több mint 200 támadó gépet kellett elhárítania úgy, hogy mindössze 73 vadászgép állt rendelkezésre két támadóhullám kísérésére és a flotta védelmére. Ez utóbbi feladat elvégzésére mindössze 28 Zerót különítettek el. Sokat említik, a japánok később a saját szemükre vetették, hogy elbizakodottságukban nem próbálták meg feltölteni a Zuikakut, vagy kisebb hordozókkal nem támogatták a Csapásmérő Erőt. Ezzel szemben a Pearl Harbori kikötői munkások mindent megtettek azért, hogy a Yorktown sérüléseit a csata kezdetéig kijavítsák. A Yorktown nélkül nem lettek volna képesek a csatát megnyerni. Számomra szembeötlő a négy japán hordozó lemerült repülőgép-állománya, amit az alábbi táblázattal szemléltetnék:

Midway

Pearl Harbor

 

B5N

D3A

A6M

Total

Total

Akagi

18

18

19

55

72

Kaga

27

18

18

63

81

Hiryu

18

18

18

54

63

Soryu

18

18+2 D4Y

18

56

63

Ha jól számoltam, midwaynél 53-al kevesebb, tehát egy közepes hordozóra való repülőgép-mennyiség biztos elfért volna még az adott géptípusokból a hangárfedélzeteken. Ráadásul a különbség nagy részét a kevésnek bizonyult vadászgépek adták.

Ugyanakkor az amerikaiak tapasztalataik alapján ismét emelték a vadászgépek számát, a hátrahajtható szárnyú F4F-4 rendszerbeállítása lehetővé tette a vadászrepülő századok állományának 21-ről 27-re bővítését. A Yorktown vadászai egész szép eredményeket értek el, ha engedik a másik két hajó vadászait beleszólni a küzdelembe, talán még egy hordozót se vesztettek volna.

A japánok csata utáni önmarcangolásában szerepelt az is, hogy több időt kellett volna hagyni a féléves hadjárat kipihenésére, és az állomány feltöltésére (plusz a Ziukakut megvárni). Ez igaz, de ne feledjük június 6-án, tehát a csata végén kötött ki a felújított Saratoga a Honolului kikötőben. Néhány nap múlva már 4 hordozóval állhattak volna ki a szigetek védelmére. A késlekedés nem csak a saját, hanem az ellenség megerősödését is hozhatja, úgy, mint pl. ahogy a Bismarck akciója esetében is számoltak Raederék. A Csapásmérő Erő legénységének talán jobbat tett volna, ha áprilisban nem az Indiai-óceánon csatangol, és másodlagos célpontok megsemmisítésére fecséreli az idejét, hanem hazai vizeken felkészül a fő ellenséggel való leszámolásra.

Yamamoto terve magában hordozta a bukás veszélyét, de azért még nem kellett volna feltétlenül katasztrófával végződnie a hadműveletnek. Hogy csak egy dolgot említsek itt volt a japánok szülő atyjáról „gendizmusnak” nevezett hordozós taktika. Ez abból indult ki, hogy a teljes repülőgép-állomány egyszerre történő indítása igen hosszadalmas, mint ahogy azt az Enterprise legénysége szemléltette is június 4. reggelén. Ezért a japán hordozók mindig párban tevékenykedtek, míg egyik adott egy zuhanóbombázó-, a másik egy torpedóvető századot az akcióhoz, az oltalmazó vadászegységet pedig „összedobták”. Így egyszerre csak bombázók felét indította útnak, de az indítás kevesebb, mint 10 percet vett igénybe, szóba se jöhetett az amerikaiaknál oly gyakori szétszóródás. Ha nagyobb csapásra volt szükség, két hullámban támadtak, lásd Pearl Harbor. Egy célpont esetén ez tökéletesen működött, kettő esetén azonban volt egy kis baj. Míg az egyik hullám a fedélzeten a le- vagy felszállást végezte, a másik hullámnak a hangárfedélzeten kellett rostokolnia. Midwaynél ez történt, emlékezzünk Tomanaga reggeli bombázásból visszatérő gépeire. Ha Gendáék eltértek volna a gyakorlattól és a szigettel csak két hordozó „foglalkozott” volna, a másik kettő bármikor kész lett volna azonnal indítani a gépeket a feltűnő ellenséges flottacsoportosítás ellen. Persze ez is csak egy tényező volt a sok közül, ami nehezítette Nagumo munkáját.

Szokták felhozni, hogy Nagumo alig több mint egy éve szolgált anyahajón, és lelke mélyén csatahajós tengerész volt, ezért alkalmatlan volt a feladatra. De ekkor elfelejtik, hogy Fletcher is hagyományos tengeri szolgálatokban szerezte jártasságát és csak Pearl Harbor után lépett repülőfedélzetre, Spruance-nak meg csak 10 napja volt, hogy beletanuljon a ”mesterségbe”.

Végül Nagumo mentségére szolgáljon, hogy végig alulinformált volt. Nem közölték vele, hogy a tengeralattjáró kordon késve állt fel, azt sem, hogy a Honolului kikötő felderítésére indított vízi-repülőgép nem tudott elindulni, és azt sem hogy a rádiófelderítés amerikai anyahajók forgalmazását észlelte Midwaynél. Végig rosszul ismerték a Csendes-óceáni Flotta anyahajóinak számát, maximum kettőről tudtak. Ennek fényében vizsgáljuk meg Nagumo döntéseit reggel 7-től 8 30-ig mégpedig időben visszafele:

Tehát 8 óra 20 perc, hír egy ellenséges hordozóról. Ekkor lett volna Nagumonak utoljára esélye arra, hogy valamit javítson a helyzeten. Még ekkor is csak egy anyahajóról tudtak. Az addigi amerikai támadások nem bizonyultak hatásosnak, így feltételezhette Nagumo, hogy egy hordozó repülőgépei nagy károkat nem tudnak okozni saját hajóiban. Inkább a hatásos, de későbbi támadás, mint Yamaguchi kapkodó ötlete, és várható nagy repülőgép veszteség. Nem hajók elleni bombákkal pedig egyáltalán nem biztos, hogy az amerikai hordozók elsüllyednek, pedig pont az a cél.

7 óra 28 után. Megkapják a hírt az amerikai kötelékről, de nincs köztük anyahajó. Mivel a repülőgép a legveszélyesebb ellenség, abból pedig Midwayen volt még, logikus, hogy oda kell csapni. Igen jó intuíció kellett volna ahhoz, hogy megérezzék, az amerikai hajók pozíciójából, hogy kiváló anyahajós leshely, és a felderítő pilóta valószínűleg téved. Ebben az esetben 8 óra 20 körül 108 gép indult volna, és ez a 3 hordozó végét jelenti.

7 óra 15. Ekkor fújja le Nagumo a hajók elleni készenlétet, és adja ki a parancsot az átfegyverzésre. Mivel semmilyen információ nem volt az ellenséges hordozókról, és abban a hiszemben volt, hogy a tengeralattjáró kordon felállt, és az Oahui felderítés is sikeres volt, miért is hagyta volna parlagon 108 kiváló repülőgépét. Nagyon szerencsés csillagzat alatt kellett volna születnie, vagy beteges szorongónak kellett volna lennie ahhoz, hogy továbbra is készenlétben álljon anyahajók ellen ilyen információkkal a birtokában. Ha mégis így tett volna, kb. 7 45-kor indult volna útjára az a félelmetes 108 gép.

Bárhogy is történt volna, az amerikai gépek már a levegőben voltak, és valószínűleg ugyanazt a pusztítást érik el. Tehát legjobb esetben is a japánok csak egy nagy veszteségekkel járó győzelem járt volna osztályrészül. Mindazonáltal, ha Nagumo legkésőbb félnyolcig másképp dönt, sokkal jobban jöhetett volna ki az egészből, mint ahogy végül „sikerült” neki. Mivel azonban a logika szabályai szerint döntött, nem lehet a csata egyszemélyi felelősévé tenni.

Számos írás csúcspontként emeli ki azt a pillanatot, amikor az Enterprise, és Yorktown zuhanóbombázói néhány perc alatt végeznek a három japán hordozóval. John Keegan neves brit történész így értékeli azokat a perceket:

„10 óra 25-kor Nagumo olyan fantasztikus győzelem küszöbén állt, amilyet még soha egy tengernagynak sem kínált a történelem, s amely évtizedekre megváltoztathatta volna nyugati és ázsiai világ közötti erőviszonyokat. 10 óra 30-kor azonban a győzelem helyett a katasztrófa következett be számára.”

Ha csak 10-15 percet késik McClusky és Leslie három század bombázója, a japán repülőgépek felszállnak, hiszen már megkapták a startjelet (az első Zerók már a nekifutást végezték), és biztosan megsemmisítik, vagy súlyosan megrongálják a három amerikai hordozót. De ne feledjük, hogy az amerikai gépek már reggel 8 óra óta úton voltak és a japán hordozók, mint az előbb említett három esetben nagy valószínűséggel így sem kerülték volna el végzetüket. A „pirruszi” győzelemnél így sem jutott volna több osztályrészéül, így Keegan állítása erősen túlzó. Parshall és Tully ezen is túlmennek Shattered Sword című könyvükben. Ők egyenesen azt állítják, a 10 30-as támadás csak mese, amit Fuchida talált ki, hogy valamit tompítson aznapi szégyenteljes vereségükön. Szerintük a japán hordozók legénysége a többszöri parancsmódosítás miatt képtelen lett volna még erre az időpontra is felkészíteni a támadó repülőcsoportot. Ebben lehet valami, hiszen a Hiryut nem érte támadás, mégsem szálltak fel a gépei, pedig Yamaguchi már kér órája erre várt. Végül csak 10 óra 54-kor indultak el, tehát 24 perccel később.

Az interneten is olvasható az a tanulmányuk, melyben egy modellt állítatanak fel a japán repülőgép-hordozós eljárások figyelembe vételével. Bebizonyítják, hogy a folyamatos légvédelmi vadászgépellátás miatt nem is lehettek a fedélzeten a támadásra kikülönített gépek, melyek indításra felkészítéséhez legalább 45 percre volt szükség. Rendkívül izgalmas olvasmány.

Természetesen, ha az amerikaiaknak nincs olyan szerencséjük, hogy McClusky megtalálja a japánokat, egészen másképp alakultak volna a dolgok. Akkor csak a Soryu esik ki a Yorktown gépei által, és az arány 3:3, ráadásul az amerikaiak addigra már nagy repülőgép veszteségeket szenvednek.

De nem így történt! Végül is 10 támadó hullámnak, több mint kétszáz géppel meg kellett hoznia az eredményét. Hogy a nagyszámok törvénye, vagy a szerencse volt a döntő ki-ki döntse el saját maga. Mégis volt valami azokban a napokban, ami az amerikaiakban meg volt a japánokban meg nem. Még a japánok önhittségükben eléggé lazán vették a felkészülést, az amerikaiak mindent megtettek sikerükért. Azt hiszem, ezt hívják erkölcsi fölénynek. Ez a legnagyobb tanulsága ennek a történetnek.

© 2008  Mihalik László

A harmadik repülőgéphordozó ütközet