A korall-tengeri csata 

1942 május 7-8.

A történelem első repülőgép-hordozó csatája, így nem vél etlenül tart számot olyan nagy érdeklődésre. Szerencsére magyar nyelven is sok helyen olvashatunk róla, még könyvet is kiadtak e témában a Holnap Kiadó gondozásában (inkább gondatlanságában) Vér és verőfény címmel, Edwin P. Hoyt szerzőtől. Öröm az ürömben, hogy a szerző nem vette a fáradtságot, mint Walter Lord a Hihetetlen győzelem megírásakor, hogy a csatában résztvevő japán szemtanúkat is felkeressen (igaz, hogy 15 évvel később ragadott tollat) vagy japán forrásokhoz forduljon, így eléggé egyoldalúra sikerült a mű. A másik probléma a borzalmas fordítás. Minden tiszteletem a fordító hölgyé, hogy ily rettenetes háborús témát nekünk, érdeklődő férfiaknak magyar nyelvre átírt, de azért ráfért volna egy alapos lektorálás. Akkor talán nem kerültek volna bele ilyen borzalmak, mint: „ Az egyik löveg száz méternyire csapott be a hajó jobb oldalától”- írja a Neosho bombázásánál. Állandóan keveri a hadihajó típusokat, Pl. a Shokakut csapatszállítónak hívja, a Shohot többször cirkálóként említi, ésatöbbi, ésatöbbi. De a kedvencem:” a Yorktown torpedói úgy voltak beállítva, hogy három méter magasságban, vagyis az anyahajó fegyverzetének hatóövezete alatt is haladhassanak.”  No komment.

De legyünk pozitívak! „Kicsi is, meg savanyúi is de legalább magyar!”  Persze nagyszerű lenne, ha egy javított kiadás formájában újra megjelenne.

E kis kitérő után nézzük a csatát!

Készülődés 

Amint a bevezetőben írtam, a japánok stratégiai terveiben szerepelt a dél-nyugat csendes-óceáni előretörés, abban a reményben, hogy így sikerül az Ausztrália és az USA közötti összeköttetés megszűntetni. Közelebbi és távlati céljaik Új Guinea, a Salamon-szigetek az Új Hebridák, Fidzsi és Szamoa elfoglalása.

Rabaulból kiindulva Új Guineában végül sikerült a mély vizű kikötői miatt jelentős Lae és Salamaua elfoglalása. Az utóbbi ráadásul egy jókora repülőtérrel is rendelkezett. A Salamon-szigeteket, a Korall-tengert északon lezáró szigetsort kb. a feléig, Santa Isabelig ellenőrzésük alatt tartották. Május végére realizálódott az Új Guinea dél-keleti részén fekvő Port Moresby, és Salamon-szigeteken lévő Tulagi elfoglalása. Ez a két támaszpont komoly stratégiai előnyt jelentett volna a japánoknak. Port Moresby repteréről bombázógépeik Ausztráliát támadhatták volna, miközben az Ausztráliába telepített vadászgépek hatósugarán kívül esett. Tulaginál hidroplán-ellátó bázist akartak létrehozni, mellyel alaposan kitolhatták az ellenőrzésük alá eső vizek határait.

A hadművelet fedőneve MO, a végrehajtásért felelős parancsnok Inouye altengernagy. Hogy közelebb legyen a hadszíntérhez Trukból Rabaulba helyezte át parancsnoki harcállását. A terveknek megfelelően április 30-án indultak útnak az inváziós erők Rabaul kikötőjéből. A Tulagi megszálló erőket 1 szállítóhajó vitte rombolók és egyéb kisegítő hajók kíséretében Shima ellentengernagy vezényletével. Jóval nagyobb volt a Port Moresby megszállására szánt had: 12 szállítóhajó, és egy cirkáló, Abe ellentengernagy zászlóshajója.

A hadműveletet támogató hadihajók Trukból indultak. Goto Arimoto ellentengernagy az Aoba nehézcirkáló fedélzetén irányította a Kako, Kinugasa és a Furutaka nehézcirkálóból, valamint a Shoho könnyű repülőgép-hordozóból álló köteléket. Feladata a partraszállás támogatása volt. A Shoho fedélzetén ekkor mindössze 20 repülőgép állomásozott. Az inváziós erők parancsnoka Kajioka ellentengernagy volt a Yubari könnyűcirkálón.

Mivel a felderítés jelezte legalább egy amerikai repülőgép-hordozó állandó jelenlétét a térségben, egy erős hordozós csapásmérő köteléket is útnak indítottak. A két legújabb építésű nehézhordozó a Shokaku, és testvérhajója a Zuikaku volt a kötelék magja. Repülőgépeik már egy kicsit megfogyatkoztak. A teljes állomány 72 gép szokott lenni de ekkor a Shokaku 58 a Zuikaku 63 repülőt hordozott, tehát összesen 121 géppel rendelkeztek. Az anyahajókat a Myoko és a Haguro nehézcirkáló valamint 6 romboló kísérte. Az egész csapásmérő erő parancsnoka Takagi Takeo altengernagy volt, és igazi „csatahajós” tengerészként a Myoko árbocára húzta fel zászlaját. A két hordozó, így a légi-hadműveletek taktikai irányítása is Hara Tadaichi ellentengernagy kezébe került. Nem véletlenül, hiszen neki voltak repülőparancsnoki tapasztalatai. Hogy „közel legyen a tűzhöz”, a Zuikaku hordozót nevezte ki zászlóshajójának.

A terv szerint először Tulagit szálják meg, majd következik a Port Moresby elleni akció, közben, ha az amerikai anyahajók feltűnnek, Takagi csapásmérő csoportja lecsap.

Csakhogy az amerikai hírszerzés tudomást szerzett a japán tervekről. A kódfejtőknek egyre jobban sikerült megismerni a japán üzeneteket, így a rádióforgalmazást figyelve szépen lassan összeállt a kép. Nimitz tengernagy megtehette a szükséges ellenlépéseket.

A problémát az okozta, hogy csak a TF17 jelű csoport tartózkodott egyetlen anyahajóval, a Yorktownnal a közelben. Ráadásul Fletcher altengernagyban, a kötelék parancsnokában se King tengernagy, se Nimitz nem bízott, nem tartották elég harciasnak. Halsey altengernagy, a flotta ünnepelt sztárja pedig messzi Északon volt, hogy a „Doolitle” akciót vigye véghez. Pedig köteléke, a TF16 két anyahajót is számlált. A 16 B-25-ös kétmotoros bombázó az újonnan hadrendbe állított Hornet fedélzetéhez bandázsolva tette meg az utat a japán partok felé, míg az Enterprise erősítette a köteléket, arra az esetre, ha nagyobb ellenállásba ütköznének. Az akció sikeres végrehajtása után Nimitz elrendelte, hogy siessen a Salamon-szigetekhez, de úgy számolt, hogy nem érhet oda időben. Az egyetlen kötelék, mellyel kisegíthették Fletchert a TF11 volt. Aubrey W. Fitch ellentengernagy, Brown utódja hamarosan meg is kapta a parancsot, hogy a Lexingtonnal és kíséretével hagyja el Pearl Harbort és csatlakozzon a TF17-hez. Fitch azokhoz a tengerésztisztekhez tartozott, akik a 30-as években repülő-kiképzést kaptak. Előbb a Langley-n, az első amerikai repülőgép-hordozón, majd a klasszissal nagyobb Lexingtonon volt a repülő-csoportok főnöke. Egy ilyen tapasztalatokkal rendelkező parancsnok nagy segítséget jelentett Fletchernek, aki vele ellentétben nem rendelkezett „pilóta igazolvánnyal”. A Lexingtonról eltávolították az ekkorra már teljesen feleslegesnek bizonyult 203 mm-es lövegtornyokat, és helyükre jóval kisebb de hasznosabb 1,1 hüvelykes négycsövű légvédelmi gépágyúkat szereltek.

Még sebtében összedobtak egy cirkálóköteléket ausztrál és amerikai hajókból John. G. Crace ellentengernagy vezetésével a Királyi Haditengerészettől. A három egység május elsején találkozott az Új Hebridák közelében, majd megindultak nyugat felé, hogy lesben álljanak a Korall-tengeren.

Ez egy egész erős kötelék volt, legalábbis akkora, hogy a siker reményében vegye fel a harcot a japán támadókkal. A zászlóshajó a Yorktown volt, fedélzetén 66 repülőgéppel. A Lexingtonon 69 gép állomásozott, ebből 21 volt vadászgép – a tapasztalatok alapján 3-mal több a régebbi állománynál. Kinkaid ellentengernagy vezette a cirkálókat: a Minneapolis, a New Orleans, az Astoria, a Chester, valamint a Portland nehézcirkálót. A hordozókhoz négy a cirkálókhoz pedig 5 romboló is tartozott.

Crace cirkálóosztaga az Australia, a Hobart ausztrál és a Chicago amerikai cirkálókból állt, valamint 2 rombolóból. A kötelékhez tartozott még a Neosho üzemanyag-ellátó hajó, és kísérete: két romboló.

Harc Tulagiért

Fletcher mindig kényesen ügyelt arra, hogy csata előtt feltöltse üzemanyaggal hajóit, ezért gyorsan hozzá is látott, hogy a Neoshoról feltankoljon minden egységet. Csakhogy közben értesült arról, hogy a japán kötelékek felbukkantak a térségben. Otthagyta a még üzemanyagot vételező Lexingtont, Észak felé hajózott a saját egységeivel.

Május 3-án a japánok minden ellenállás nélkül partra szálltak Tulaginál, az ausztrálok ugyanis már korábban kiürítették a szigetet. A szállítóhajókból kirakodtak többek között négy légvédelmi ágyút és több géppuskát, ellátmányt és építőanyagot, majd estére a hajók nagy része el is hagyta az öbölt, hogy csatlakozzon a többi egységhez. A kikötő vizén 6 hidroplán ringatózott. A sikeres akcióról tudomást szerzett Takagi admirális is, aki nyugodtan útnak indította a Rabaulba szánt 8 vadászgépet a Shokakuról és a Zuikakuról és folytatta útját, hogy csatlakozzon Kajioka inváziós erőihez.

Fletchernek este jelentették a partraszállást. Úgy döntött, másnap, május 4-én hajnalban rajtaüt az újdonsült japán támaszponton. Szerencséjére az idő neki kedvezett, éjjel sűrű köd, és zuhogó eső rejtette el őket. Sikerült észrevétlenül Guadalcanaltól 100 mérföldre délre, az indítási pontig eljutniuk. Hajnalban 46 gép szállt fel. Trópusi ítéletidő nehezítette meg a dolgukat, ennek ellenére gond nélkül elérték Tulagit. Vadul támadtak minden horgonyzó hajóra, ledobták bombáikat, torpedóikat, lelőttek egy hidroplánt majd győzelemittasan tértek vissza anyahajójukra veszteség nélkül.

A támadást megismételték 38 géppel, de mire odaértek, a hajók már elhagyták a kikötőt. A tengeren manőverező hajók után vetették magukat, közben egy hidroplán támadt rájuk, amit a túlerő hamarosan legyűrt. A hajókat azonban valahogy nem sikerült eltalálniuk. A zuhanóbombázók pilótái arra panaszkodtak, hogy a nedves időjárási körülmények között a célzókészülékek optikái bepárásodtak a zuhanás alatt. Négy vadászgépnek azonban sikerült három hidroplánt a levegőben megtalálni és megsemmisíteni. Hazafelé egy torpedóvető gép eltévedt, és soha többé nem akadtak a nyomára. Két vadászgép kényszerleszállást hajtott végre Guadalcanalon, személyzetük megmentésére akció indult. A Hammann rombolónak sikerült őket a fedélzetére venni.

Egy harmadik támadásra is sor került, ami nem sok eredménnyel járt. A hazatérő pilóták azonban győzelmi mámorban úsztak, úgy érezték, most aztán jól megadták a japánoknak. Számtalan elsüllyedt hajóról számoltak be. Valójában a pusztítást csak lelkesedésük növelte gigászi méretűre, másodlagos jelentőségű egységeket; aknaszedőket, naszádokat süllyesztettek el, vagy rongáltak meg. Hasznos volt azonban, hogy a tulagi hidroplánokat mind lelőtték, így gyengítették a japánok felderítését a Korall-tenger keleti medencéjében.

Fletchert az a kritika érte ezzel a mozzanattal kapcsolatban, hogy így felfedte kilétét az ellenség előtt. Takagi valóban úgy gondolta, hogy egymotoros, futóműves gépek csak egy amerikai hordozó repülőcsoportjához tartozhatnak, ezért éles kanyart vett, és sietett Tulagi felé, hogy nyakon csípje a jenkiket.

Május 5-én, hajnalban ért a térségbe. Felderítői azonban már csak az elhagyott öblöt találták ott néhány megfeneklett hajóval, meg hidroplánronccsal elcsúfítva.

Fletcher ekkor már jóval délebbre járt a kicsiny flottájával, és egyesült Fitchcsel és Crace-szel. Amerikai, ausztrál és japán szárazföldi bázisú felderítő gépek szorgosan keresték az anyahajó-kötelékeket, de nem sok tájékoztatást tudtak nyújtani. Egy Kawanishi hidroplán rátalált az amerikai kötelékre, és mielőtt az őrjáratozó gépek lelőtték volna, leadott egy rádióüzenetet. Szerencséjükre, azonban Inouye admirális későn kapta meg a jelentést, így nem tudta időben tájékoztatni Takagit az amerikaiak hollétéről.

Ezen a napon hagyta el Rabault a Port Moresby elleni inváziós erő, csatlakozott hozzá Goto ellentengernagy támogató csoportja, négy nehézcirkáló és a Shoho gépei fedezték a szállító hajókat. Estére elérték a Shortland szigetet, ahol egy biztonságos kikötőben töltötték az éjszakát és feltankoltak

Fletcher is hajóinak üzemanyag-ellátásával volt elfoglalva. Estére sikerült végeznie a művelettel, és elindult észak-nyugatra, hogy útját állja a Port Moresby elleni támadásnak. Takagi úgy döntött, hogy megkerüli a Salamon-szigeteket, így az amerikaiak a két japán kötelék közé kerülnek.

Május 6-án reggel nyolc órakor egy japán felderítőgép felfedezte az amerikai hajókat Tulagitól délre, négyszáz mérföldre. Takagi azonnal délnek fordította egységét, hogy hordozóival megközelítse Fletcher kötelékét, Inouye viszont úgy döntött, hogy a szállítóhajók forduljanak északra, kivonva ezzel őket az amerikai bombázók hatósugarából. Goto ellentengernagy nem fedezte tovább őket a Shoho gépeivel, hanem Louisiade-szigetek északi részén lévő Deboyne-sziget környékén őrjáratozott.

Fletcher is elkerülhetetlennek érezte az ütközetet, ezért a Neosho üzemanyag-ellátó hajót a Sims torpedóromboló kíséretében délre küldte, hogy biztonságban legyen.

A csata első napja

Május 7-én hajnalban Fletchert arról informálta a felderítés, hogy a Port Moresby-t megszálló erők át akarnak szökni a Louisiade-szietek között a Jomard-szoroson. Mivel anyahajóival Takagi csoportját akarta megtámadni, nem tehetett mást, minthogy egy 3 cirkálóból és 3 rombolóból álló különítményt nyugat felé küldött Crace admirális vezetésével, kockáztatva azt, hogy a légifedezet nélküli hajókat japán gépek támadhatják meg a szárazföld felől.

A Neosho és a Sims tragédiája

Reggel 6-kor a Shokaku és Zuikaku felderítői útnak indultak. Másfélórás kutatás után az egyik gép egy anyahajót és egy cirkálót látott és jelentette is Hara admirálisnak. Két hullámban összesen 78 gépet ( 18 Zerot, 36 zuhanóbombázót, és 24 torpedóvetőt) indított, hogy végezzenek az amerikaiakkal. A felfedezett két hajó azonban nem volt más, mint a Neosho tartályhajó és a Sims romboló. A két szerencsétlen hajó közül az egyiket a magasból a japán felderítő izgalmában hordozónak nézte. 9 óra 30 körül kezdték meg a támadást a két hajó ellen. Az első hullám bombáit sikerült elkerülniük, de a délben megérkező második hullám gépei már pusztítóbbnak bizonyultak. A Sims több találatot is kapott, melyek következtében hamar elsüllyedt. A legénység túlélőit a Neosho vette át, amit igen rossz állapotban hagytak maguk után a japán gépek. Hét bomba találta el a tankert, több helyen tűz ütött ki, erősen süllyedő félben volt.

Az amerikai felderítők ugyanazt a hibát követték el, mint japán ellenfeleik. 10 SBD indult felderítésre reggel 7 órakor a Yorktownról, hogy felkutassa Takagi anyahajóit. Az egyik felderítő egy kisebb hajóosztagba botlott, amit tévesen a nehézhordozós egységként jelentett.

Fitch a Lexingtonon elrendelte a támadást. A hajó azonban éppen egy erős viharzónán haladt keresztül. 9 óra 25-kor javult az idő, sietve felszállt 10 vadászgép, 28 zuhanóbombázó és 12 torpedóvető gép. Nem sokkal ezután a Yorktown is indította gépeit: 8 vadászgép, 24 zuhanóbombázó és 10 torpedóvető gép emelkedett fel a fedélzetről. A rajt után azonban kiderült, hogy a jelentés téves volt. Fitch mégsem rendelte vissza a gépeket, úgy gondolta, valami fontos célpontnak is lennie kell a közelben.

"Egy lapos kicsinálva!"

A Lexington repülőcsoportját Ault korvettkapitány vezette. A Louisiade-szigetekről északra felfedezték Goto admirális hajóit, melyet a Shoho könnyűhordozó gépei fedeztek. Most ennek a kis hajónak kellett kiállnia 93 amerikai gép dühödt támadását. Mindössze 2 Zero volt ekkor a magasban. Rácsaptak az amerikaiakra. Egy SBD-t sikerült lelőniük, de nem sok esélyük volt a túlerővel szemben. Izawa kapitány fürgén manőverezett a karcsú anyahajóval, időnként a széllel szembe fordult, hogy további vadászgépeket bocsásson fel. Végül 9 vadászgépet sikerült a hordozó fölé emelnie, persze nem sok eredménnyel jártak.

Legelőször a zuhanóbombázók támadtak. Az első akciót nem koronázta siker. Aztán az egyik alkalommal, amikor a Shoho szüneteltette a kitérő manővereket, hogy vadászgépeket tudjon indítani egy bomba találta el a hátsó repülőgép-emelő liftet, melynek nyomán tűz ütött ki a hangárban.

Ekkor érkezett Brett sorhajóhadnagy a VT-2 század lomhább torpedóvetőivel. Több találatot is sikerült bevinni a sérült hajóba. Közben további bombatalálatok is érték. Leállt a villamos hálózat, tönkrement a rádió, és a kormánymű se működött már.

A Yorktown később érkező zuhanóbombázói már egy lángoló, tehetetlen roncsot támadtak. Érdekes módon csak egy pilótának jutott eszébe, hogy más célpontot keressen. Állítása szerint egyetlen találattal elsüllyesztett egy cirkálót. Valószínűleg egy kisebb hajót támadott, és a becsapódás során keletkezett hatalmas vízoszlopban eltűnő hajóról gondolta, hogy megsemmisült.

Végül már teljesen értelmetlenül a Yorktown torpedóvetői is a Shohon élték ki magukat. Állításuk szerint tízből tíz torpedó talált a tehetetlenül sodródó roncsba.

Az amerikai gépek befejezték pusztító munkájukat, és anyahajóik felé vették az irányt. Még mindig volt a levegőben 6 Zero, anyahajójukat vesztett pilóták vadul rácsaptak a hazafelé tartó bombázókra. A nyolc Wildcat két csoportban védte az SBD-ket és a TBD-ket. Fordulóharcba nem bocsátkozhattak a sokkal mozgékonyabb Zérókkal, de zuhanórepülésből rá-rá csaptak a japán vadászokra, melyek megpróbálták őket a víz színe fölé csalni, hogy sokkal jobb emelkedőképességüket kihasználva faképnél hagyják őket, és célba vegyék a bombázókat. Hármat meg is sikerült rongálni, de a Wildcatek közbeléptek. Három Zerót lelőttek, míg két amerikai vadász kapott találatot. Egy óvatlan SBD pilóta rátámadt egy Zéróra, az egyenlőtlen küzdelem eredménye hamarosan a vízbe csapódó bombázó roncsa volt.

A három megmaradt Zéro pilótája a közeli Deboyne-sziget felé vette az irányt, ahol kényszerleszállást hajtottak végre. Az egyik cirkáló megkezdte a Shoho megmaradt legénységének mentését.

Nagy volt az öröm az amerikai anyahajók fedélzetén, amikor a visszatérő pilóták beszámoltak sikerükről. Ez volt az első repülőgép-hordozó, sőt az első komolyabb japán hajó, melyet sikerült elpusztítani. A lelkes pilóták újra fel akartak szállni, hogy a Shoho kíséretéhez tartozó négy cirkálót és a rombolót elpusztítsák. Fletcher és Fitch admirálisok azonban tudták, hogy veszélyesebb ellenfél is van a közelben a Shokaku és a Zuikaku, és a csata java még hátravan. Azzal is tisztában voltak, hogy most már Takagi admirális ismeri a pozíciójukat, és támadásra készül.

Sötétben tapogatózás a viharos tengeren

Ezen a délutánon sok furcsaság történt meg. Takagi valóban elindított egy 15 torpedóvetőből, és 12 zuhanóbombázóból álló köteléket, méghozzá a legjobb pilótákkal, hogy visszatérve a sötétben is le tudjanak szállni. Pocsék idő fogadta őket, sűrű felhőzet, zivatarok nehezítették a megfigyelést, így nem vették észre, mikor elszálltak az amerikai hajókötelék felett. Azok viszont lokátorral követték őket, és rávezették a légiőrjárat vadászgépeit. Nyolc japán bombázót lelőttek, míg maguk egy vadászgépet vesztettek, egy másik pilótája eltévedt, végül egy szigeten végzett kényszerleszállást.

Időközben beesteledett. A Lexingtonlegénysége furcsa dologra lett figyelmes. Japán gépek leszállási manőverbe kezdtek a hajó közelében. Azt hitték, a sajátjaikat találták meg. A légvédelmi ágyúk tüzelni kezdtek, a torkolattüzek villanása, meg a nyomjelzőlövedékek fénycsóvái szinte nappali világosságot varázsoltak. A japánok meglepetten fordultak vissza, és továbbindultak, hogy saját anyahajójukat megkeressék. Az amarikai hajók támadása szóba sem jöhetett, mivel már a tengerbe dobták az összes bombájukat. Ezután a Lex és a Yorktown vadászgépei próbáltak meg leszállni, őket is heves tűz fogadta, mígnem rájöttek a tüzérek, hogy saját gépeikre lőnek.

Végül a megfogyatkozott japán kötelék hazatalált. Hara admirális, hogy megkönnyítse a pilóták dolgát az éjszakai leszállás folyamán, megvilágíttatta a leszállófedélzetet, ami nagy kockázatot jelentett, de nem akart több gépet fölöslegesen elveszíteni.

Az amerikai radarok követték a gépek útját, így tisztában voltak azzal, hogy a japánok mindössze 30 mérföldre vannak. Fletcher azonban nem mert egy éjszakai ütközetet megkockáztatni, mert tudta, hogy ez inkább a japánok műfaja. Nem akart úgy járni, mint Doorman tengernagy a Jáva-tengeren, ahol a Hosszú lándzsa becenevű torpedók hatalmas pusztítást vittek véghez a szövetséges hajók között. A két flotta távolodott egymástól, mindkét fél a másnapi összecsapásra készült.

A nap másik eseménye volt Crace admirális hajórajának küzdelme a japán bombázók ellen. Nyugat felé tartottak, hogy elzárják az útját a Port Moresby felé tartó japánoknak. Először torpedóvető gépek támadtak rájuk, de ügyes manőverekkel sikerült kikerülni a „halacskákat”, később bombázógépek jelentek meg a magasban, de ezek bombái is elkerülték a hajókat. Végül egy kötelék B-17-es szórta a bombáit 10 000 méter magasságból eredmény nélkül. Japán hajóknak nézték Crace hajóit, ebben a térségben ugyanis nem nagyon fordultak elő szövetséges kötelékek. Végül Crace elérte Új Guinea partjait, ahol azt az értesülést kapta, hogy a Port Moresby megszálló erők visszafordultak. Célpont híján elindultak Ausztrália felé.

A csata második napja

Május 8-án hajnalban mindkét fél elindította felderítőgépeit. Itt is az amerikaiak mozdulatait ismerjük részletesebben. Fletcheréknek, mivel nem tudhatták, hogy Takagi köteléke melyik irányban lehet, a teljes 360 fokot át kellett vizsgálniuk, ezért el kellett térniük az általános gyakorlattól és nem párosával, hanem egyenként kellett indítani az SBD-ket. Fitch javasolta, hogy mivel valószínűbb, hogy a japánok északra vannak, a déli félkörben csak 125, az északiban viszont 200 mérföld legyen az átvizsgálandó szegmensek sugara. Fletcher kollégája javaslata alapján járt el.

8 óra 20 kor megkapták az első jelentéseket a japán hordozókról, nemsokára sikerült a pozíciójukat is megtudni: az amerikaiaktól 120 mérföldre északra tartózkodtak. 8 38-kor az altengernagy elrendelte a támadást. 9 óra 7-kor Fletcher véghez vitte azt, amit már régóta tervezett, meglepte Fitch admirálist a taktikai irányítás átadásával a csata időtartamára.

Nagyjából ugyanabban az időben a japánok is felfedezték az amerikai köteléket. Most az időjárás inkább a japánoknak kedvezett. Hajóikat gyakran zivatarfelhők takarták, míg az amerikai kötelék verőfényes napsütésben hajózott. Hara 8 óra 20-kor útnak indított egy 69 géppből, azaz 18 Zeroból, 33 Val-ből, és 18 Kate-ből álló köteléket. Úgy néz ki, szokásaiktól ellentétben most egy hullámban elindították az összes gépet. Valószínűleg az előző napi veszteségek úgysem tették volna lehetővé egy megfelelő méretű második hullám  bevetését.

9 óra 24-kor a Yorktown gépei kezdték meg a felszállást. 24 zuhanóbombázó és 9 torpedóvető gépet mindössze 6 vadászgép kísért. A Lexington gépei tíz perccel később csatlakoztak: 22 SBD valamint 12 TBD és 10 F4F vadászgép lett kijelölve a feladatra. A szerencse aznap elkerülte a Lex gépeit. A felszállásra várakozó vadászok egyikébe belerohant egy leszállást végző gép, és a légcsavarja „kiműtött” belőle egy szép darabot. Természetesen a gép az akcióban nem vehetett így részt. A torpedóvetők létszáma is egyel csökkent: röviddel a felszállás után, az egyik gépnek vissza kellett fordulnia alacsony olajnyomás miatt. A VB-2 bombázószázad SBD-i és három kísérővadászuk nem lelt rá a japánokra, üzemanyaguk fogytával haza kellett indulniuk. Így mindössze Ault korvettkapitány felderítő századának 4 SBD-jét vezette harcba a japánok ellen. A torpedóvetők a megjelölt helyen szintén nem találtak semmit, így tovább kutattak.

Az amerikaiak támadása a Shokaku ellen

A Yorktown pilótáinak több szerencséje volt. A zuhanóbombázók 10 32-kor a felhők közötti résen lepillantva felfedezték a japán köteléket. Csakhogy az elavult TBD gépeken repülő torpedóvetők szánalmas sebességükkel jócskán lemaradtak. Burch sorhajóhadnagy az SBD-k „főnöke” úgy döntött az összehangolt támadás kedvéért bevárják a torpedóvetőket, és 5500 méteren körözni kezdtek. Ezt az időt kihasználva a Shokaku szélnek fordult, és vadászgépeket kezdett el felbocsátani, míg a Zuikaku – taktikai szempnotból eléggé vitatható módon - egy jó kis zivatarfelhő alá menekült. 10 óra 58-kor már a TBD-k is megérkeztek, és elkezdődött a Shokaku elleni támadás.

A veterán Taylor korvettkapitány három csoportra osztotta torpedóvetőit, és három irányból közelítették meg az S alakú kitérőmanővert végző anyahajót. Közben első ízben tapasztalták azt, hogy a cirkálók nehézlövegekkel a vízre céloznak, és a becsapódás nyomán keletkező vízoszlopokkal próbálják leszedni a repülőket. Szerencséjükre megúszták. Még a Zerok se zaklatták a torpedósokat, mert a 600 méter magasan fölöttük repülő négy Wildcat vadászgép lefoglalta őket. Ledobták torpedóikat, megpróbáltak kitérni a légvédelmi ágyúk lövései elől, és figyelték az eredményt. Taylor meggyőződése volt, hogy 3 torpedó biztosan célba ért, de további találatokat is feltételezett.

Közben a zuhanóbombázók sem tétlenkedtek, sorban leborítottak és zuhanni kezdtek a karcsútestű japán hordozó felé. Bosszankodva tapasztalták, hogy a célzókészülék optikája bepárásodott, ami igencsak megnehezítette a célzást. Az sem segített, hogy hátulról a Zerók lövedékei süvítettek el mellettük. A parancsnok, Burch korvettkapitány, hamarosan bevitt egy találatot a fedélzet közepén, közel a parancsnoki felépítményhez. Powers hadnagy, hogy biztos legyen a találatban, olyan alacsonyan engedte ki bombáját, hogy a robbanás az ő gépét is elragadta.

Burch összegyűjtötte embereit, majd megpróbálta összegezni az eredményt. Úgy gondolta az égő és fekete füstgomolyagokat eregető Shokaku kapott 6 biztos és három valószínű találatot. Közben a Zerok folyamatosan zaklatták őket, egészen addig, míg hazafelé nem vették az irányt.

A Shokaku-n korántsem volt olyan veszélyes a helyzet, mint ahogy azt az amerikaiak gondolták. Igaz, hogy egy találat tönkretette a felszálló-fedélzetet az orr résznél, egy pedig felgyújtotta a repülőgépszerelő műhelyt, de a lángokat sikerült megfékezni és a tüzet eloltották. Szerencsére egy torpedó sem talált (sic!), így a hajó a vízvonal alatt sértetlen volt. Mikor Ault parancsnok odaért 11 40-kor a Lexington gépeivel, azt hitték, egy ép anyahajót látnak.

Brett korvettkapitány 11 torpedóvetője kezdte meg a támadást. A négy kísérő vadászgép belebonyolódott a harcba a Zérókkal, három Wildcatet le is lőttek, de közben a TBD-k nyugodtan végezhették munkájukat. Biztosak voltak 5 találatban mikor befejezték a támadást; egy gépet azonban vesztettek.

Ault parancsnok miután hasztalan próbálta felvenni a kapcsolatot a 18 zuhanóbombázóval, negyedmagával rohamozta meg a hordozót. 3 találatot biztosra vettek.

Mindkét hazatérő csoportot megtámadták a japán vadászgépek. A zárt alakzatban repülő tíz torpedóvető hátsó lövészeinek össztüze a Zerókat elhessegette, azonban Ault 4 gépének nem volt ilyen szerencséje. A két kísérővadászt gyorsan elvesztették, majd mind a négy gépet találat érte. Maga Ault és lövésze is megsebesült, és súlyosan sérült géppel hagyták el a csatateret.

A második hullám mindössze egy bombája találta el a Shokakut. Az összesen három találat azonban elég volt ahhoz, hogy Hara ellentengernagy azonnal hazaküldje a harcképtelen hordozót Japánba, ugyanis ezeket a súlyos sérüléseket csak ott tudták kijavítani.

A japánok sem voltak restek!

A japán kötelék nagyjából az amerikaival egy időben vitte véghez akcióját. 10 55-kor a Lexington radarja 60 mérföldre 20 fokos irányszögben egy nagy köteléket jelzett. Még négy F4F felszállt, így a Yorktown 8 és a Lexington 9 vadászgépe védelmezte a hajóköteléket. Fitch admirális tudta, hogy ez a 17 vadász kevés a védelemhez, ezért mindkét hajó felderítő századából nyolc-nyolc SBD azt a feladatot kapta, hogy az alacsonyan támadó torpedóvető gépeket pusztítsa. A védelemben résztvevő összes gépet a Lexington vadászirányítása alá rendelték. A kötelék 25 csomóról 30-ra növelte a sebességét, a kísérőhajók körbevették a hordozókat - ez volt a „Victor” fedőnevű alakzat légitámadás esetére. 

A japánok kb. 30 mérföldre jártak, amikor a Lexington 5 vadászgépe a lokátoros rávezetés eredményeképpen meglátta a japán köteléket. Kettő közülük azonban azt az utasítást kapta, hogy ereszkedjenek lejjebb, és a fogják el a torpedóvetőket. Így csak három vadászgép került olyan pozícióba, hogy lőni tudja a japán gépeket, mielőtt azok bombáznák a hajókat. A Lexington másik 4 gépét 300 méter magasságban 15 mérföldre ugyanebbe az irányba vezérelték, de ők ott semmit sem találtak, így újabb utasításra vártak. Azonnal visszarendelték őket az anyahajókhoz 3000 m magasságban, mivel azok ekkor már támadás alatt voltak. Így ezek a gépek már csak a dolgukat végzett japán gépekkel tudták felvenni a harcot.

A Yorktown két vadászgépe akkor bocsátkozott harcba a bombázókkal, mikor éppen zuhanásukat kezdték meg, másik két vadászgép már csak azután támadta meg a japánokat, mikor azok már bombáikat kivetették.

A pilóták beszámolói alapján kb. 5 Zero és 5 D3A zuhanóbombázó esett áldozatul munkájuknak. A Yorktown nem vesztett egyetlen gépet sem a légifedezetet adó csoportból, míg a Lexington két Wildcatje zuhant le, de a pilótákat a kísérő hajók kimentették a vízből. A vadászvédelem a lokátoros irányítás ellenére kudarcot vallott, nem tudta megvédeni az anyahajókat. Sherman kapitány szerint ez azért történt, mert a gépeket 3000 méter magasságban vezették a célra, miközben az ellenség gépei jóval magasabban érkeztek, és az F4F-ek teljesítménye nem volt elég ahhoz, hogy időben megfelelő magasságba emelkedjenek a harchoz. De ha belegondolunk, 17 vadász mit tehetett a 69 támadó gép ellen? Persze nem szabad megfeledkeznünk a 16 SBD-ről sem, amik a torpedóvetőket várták kis magasságban.

A Yorktown 8 SBD-je megpróbálta elfogni a magasból lesikló torpedóvetőket, de nem sikerült nekik, viszont egy nagy csapat Zeróval kerültek harcba, aminek az lett az eredménye, hogy négyük igen hamar zuhanni kezdett, és a többi is megsérült. Állításuk szerint ők is leszedtek 4 Zerót.

A Lexington SBD-i valamivel jobban jártak. 600 méter magasan várakoztak anyahajójuktól mintegy 6 km-re. A támadó B5N-ek fölöttük érkeztek meg, utánuk vetették magukat, és Sherman kapitány szerint nyolcat lelőttek, míg maguk egy gépet vesztettek. A Lexingtont ért torpedótámadás erejéből nem éppen erre lehet következtetni.

A Lexington támadás alatt

A japánoknak tehát sikerült áttörniük a vadászvédelmen. A két hordozót kb. egyszerre érte a támadás. 11 óra 13-kor nyitott légvédelmi tüzet a Lexington, amint a torpedóvetők 40 fokos szögben feléjük ereszkedtek. Több csoportra oszlottak és a Lady Lexet több irányból próbálták becserkészni. Néhányan egyenesen a hajó baloldalának tartottak, a többi a hajót megkerülve jobboldalról támadott. 500-1200 méter távolságban oldották ki a „halacskákat”. Sherman kapitány teljes fordulatot rendelt el balra, így sikerült kikerülni az első torpedókat, azok így a hajó két oldalán párhuzamosan haladtak. Jobb és bal felől is a hajó előtt húzott el néhány torpedó, 11 20 kor egy azonban eltalálta a hajót az első baloldali légvédelmi ágyúállásnál, egy perccel később még egy torpedó robbant ugyanazon az oldalon, valamivel hátrébb a parancsnoki toronnyal átellenben.

Szinte ezzel egy időben a jól összehangolt zuhanóbombázó támadás is meghozta eredményét. Megint csak a szerencsétlen baloldali első lövegállást sikerült eltalálni. Rengeteg áldozatot szedett a robbanás a lövegkezelők körül. A károkat fokozta, hogy felrobbant egy előkészített lőszeres láda is. A lövegállásnál tűz ütött ki.

Egy másik bomba a hajó baloldalán a csónakok tárolására szolgáló mélyedést találta el, itt is számos tengerész életét kioltva. Egy kisebb bomba a kéménybe hullott. Két bomba a hajótesthez olyan közel csapódott be, hogy először Sherman kapitány azt hitte, újabb torpedótalálatot kapott a hajó. 11 30-kor jelentette a történteket Fletcher tengernagynak, de segítséget nem kért. Enyhe vigaszt jelenthetett, hogy a légvédelem leszedett 4 torpedóvetőt.

A Yorktown sem marad ki!

A Yorktown 5 hüvelykes légvédelmi lövegei 11 18-kor kezdték a tüzet okádni a japán torpedóvetőkre. Azok a jól bevált taktika szerint több csoportra oszlottak. Három gép a hajó bal oldala felől támadott és a hajó oldalát vette célba. Négy gép az orrot közelítette bal felől.

Amikor az első három torpedó csobbant a vízben Buckmaster kapitány erős jobb fordulatot rendelt el. A manővernek köszönhetően azok a hajóval párhuzamosan szépen túlfutottak. A többi torpedó meg se közelítette a hajót. Egy másik csoport a hajó farát támadta több irányból. A kapitány úgy fordította a hajót, hogy az a farát mutassa a támadóknak, így ezek a torpedók is elkerülték a hajót. Az utolsó egy szem gép párhuzamosan repült a Yorktownnal, majd miközben az összes csőből rá tüzeltek, a hajó felé fordult, és mintegy 2000 méterre kioldotta torpedóját. Ekkor a hajó éles jobb kanyart vett, így a torpedó a hajó orra előtt húzott el.

Buckmaster kapitány szakértelmét, valamint a Yorktown fordulékonyságát dicséri, hogy sikerült elkerülni a B5N-ek gyakorta halálos támadását, ráadásul a légvédelem 7 gép lelövésének elismerését követelte magának.

11 24-kor azonban a magasban feltűntek a zuhanóbombázók. A nap felől támadtak, hogy megnehezítsék a légvédelem dolgát. Buckmaster kapitány megpróbálta a hajót a bombázók pályájának vízszintes vetületével szembefordítani. A légvédelemi lövegek végig lőtték a magukból egyre nagyobb képet mutató bombázókat. A Yorktown körül hatalmas szökőkutak emelkedtek, jelezve az igen közeli becsapódásokat. Legalább 11 bomba esett ilyen veszélyes közelségbe. Az egyik robbanás úgy kiemelte a vízből a hajót, hogy a forgó hajócsavarok kilátszottak egy pillanatra. 11 óra 27-kor viszont egy bomba eltalálta a fedélzetet a felépítmény és a 2. számú lift között. A bomba áthatolt a keményfaborításon, 35 centis lyukat hagyva maga mögött, átütött további néhány fedélzetet, míg végül a páncélozott negyedik fedélzeten robbant. Itt 37 embert azonnal megölt, és sokakat megsebesített. A lökéshullám rengeteg helységben károkat okozott, tűz ütött ki. A hajótest közelében felrobbant bombák robbanása nyomán több helyen szivárgott a víz. A kazán is megsérült, de a hajó tudta tartani a 24 csomós sebességet. Nagyobb baj volt, hogy 11 31 kor a CXAM légtérfigyelő radar felmondta a szolgálatot és majdnem egy óráig nem működött. Mindezeket leszámítva a Yorktownt ért találat nem volt végzetes. A légvédelmi tüzéreknek négy Val zuhanóbombázó lelövését tulajdonítottál.

A csatazaj elült, de hogyan tovább?

11 35-kor az akciót túlélt japán gépek kötelékbe rendeződtek s elindultak hazafelé. A két hordozón a kárelhárítással foglalkoztak. A helyzet a Yorktownon volt egyszerűbb. A tüzet eloltották, a leszállófedélzeten keletkezett lyukat befoltozták, így a hazatérő gépek 12 31-kor megkezdték a leszállást, és egyre az utolsó gép is a fedélzeten volt. Csak a kazánokat ért sérüléseket kellett kijavítani, hogy a hajó teljes sebességgel tudjon haladni.

A Lexingtonon is eloltották a tüzek nagy részét, de több helyen víz szivárgott a hajótestbe, és néhány kazánt elöntött a víz, ami a hajó sebességét 24 csomóra csökkentette és 6 fokos dőlést okozott. A szivattyúkkal sikerült szépen lassan egyenesbe hozni a hajót. A fedélzet sértetlen volt, csak a liftek nem működtek, ennek ellenére a gépek megkezdhették a leszállást. Úgy tűnt a hatalmas hordozó egész jól átvészelte a támadást, de az nem jelentett jót, hogy a pilóták a magasból látták, amint vékony olajcsíkot húz maga után a tengeren.

Megérkeztek Brett parancsnok torpedóvetői, majd a felderítő század gépei kezdték meg a landolást.

Közben Fletcher admirális azon tűnődött, hogyan folytassa a csatát. A pilóták jelentése szerint mindkét ellenséges anyahajó végzetes találatokat kapott, neki viszont kettő még mindig harcképes állapotban volt. Viszont mivel a japán repülőktől már nem kellett tartani, egy felszíni támadást is fontolóra vett, talán azért is, mert ő ilyen hagyományos tengeri csatákra volt kiképezve.

Takagi admirális hasonló számításokat végzett. Pilótái azt állították, hogy egy anyahajót eltaláltak tíz bombával, és kilenc torpedóval, és egy másikat is legalább három bombával és nyolc torpedóval, és biztosak voltak abban, hogy mindkettő süllyed. Állításukat nem tudták ellenőrizni, mivel a szárazföldi felderítőgépeket Port Moresby megfigyelésére küldték ki egy részüket pedig az amerikai vadászgépek lelőtték.

A Zuikaku sértetlen volt, de nagyon sok gépet veszítettek a légiharcokban. Takagi is fontolóra vette egy felszíni csata véghezvitelét, de végül úgy vélte, az amerikai repülőgép-hordozók megsemmisítése meghozta számukra a győzelmet, ezért nem erőltette a további harcot.

A Lexingtonontovább folyt a torpedók okozta károk elhárítása. Pop Healy kapitány a kármentő csapat főnöke megengedett magának egy tréfát, jelentéséhez hozzátette:

- Ha adhatnék egy tanácsot kapitány úrnak: amennyiben újabb torpedókra tart igény, azt a jobb oldalra szerezze!

Sherman kapitány megengedett magának egy mosolyt, ami hamarosan az arcára is fagyott, mert 12 47-kor hatalmas robbanás rázta meg az egész hajót. A detonáció a hajó mélyéből jött, ezért úgy gondolták, hogy egy 500 kilós bomba késleltetve robbant fel. A légnyomás hatalmas károkat okozott, a robbanás nyomán heves tűz ütött ki, ami megállíthatatlanul terjedt tovább. Az elülső tömlőkben nem volt nyomás, így az oltás lehetetlen volt. A hangárfedélzeten sűrű füst terjengett. Hamarosan a kommunikációs vonalak elnémultak, a kormányzást riadólánccal oldották meg. A repülőfedélzeten a szivárgó füstön kívül ebből nem sok volt észlelhető, ezért a leszállás még mindig folyt.

A robbanás oka nem egy bomba volt, hanem egy sérült üzemanyagtartály. Az egyik torpedó repesztette meg a falát. A benzin lassan szivárgott belőle, közben párolgott, így szinte egy időzített bomba jött létre. A nagy kavarodásban szerencsétlenségükre nem tudtak figyelmet szentelni erre a helységre. Vesztükre. Egy szikra elég volt, hogy a sűrű benzingőztenzió robbanást idézzen elő.

Fletcher végül úgy döntött, délnek fordul, és másnap próbálja meg újra felvenni a harcot. Úgy gondola, addig a két hordozó jobb kondícióba kerül, és a sérült hazatérő gépek közül is sokat harcképes állapotba hoznak a szerelők. A felderítők jelentése szerint az egyik japán anyahajó sértetlen maradt, és valószínű, hogy egy másik is csatlakozott hozzá. Így délután egy erős légitámadásra számíthattak, amit a megcsappant vadászgépállománnyal, és a lelassult hajókkal nem állt módjában kiállni. Még az is szóba került, ha a Lexingtonon rosszabbá válik a helyzet, a gépeit áttelepítik a Yorktownra, a hajót meg hazaküldik Pearl Harborba.

A Lexen a helyzet azonban hamarosan ennél is rosszabbra fordult. A hajót egyre több robbanás rázta meg, mindenütt tüzek tomboltak, a kormányzás lehetetlenné vált. A lángok hamarosan elérték a hangárfedélzeten tárolt torpedókat. 14 56-kor Sherman kapitány segélykérő üzenetet adott le.

Közben a levegőben is tragédia volt kibontakozóban. Két SBD nem találta a hazafelé vezető utat, és rádión kért segítséget. Az egyik maga Billy Ault  volt, a repülőcsoport parancsnoka. Rádióslövészével sebesülten repültek a sérült géppel - nagyon rossz irányba, és hiába követték a légiirányítók tanácsait, csak nem kerültek a lokátor képernyőjére. Mivel már csak 20 percre elég üzemanyaguk volt, le kellett róluk mondani. A másik gépnek több szerencséje volt, hamarosan szárazföldet látott. Ault fregattkapitány még utoljára leadott egy üzenetet, melyben egy anyahajó-találattal büszkélkedett, aztán többet nem hallottak róla.

15 35 kor még 14 gép – 4 vadász és 10 zuhanóbombázó – körözött a hajó felett leszállásra várva. Arra kérték a Yorktownt, fogadja őket.

Először a sebesülteket tették a motorcsónakokba, és a hajót megközelítő Morris romboló és New Orleans cirkáló vették fel. Ez utóbbi kb. 100 méterre a Lexingtontól helyezkedett el, felkészülve a mentésre.

A lángok elől mindenki a repülőfedélzetre szorult, a gépházakat is el kellett hagyni, így a hajó megállt. 17 07-kor Fitch admirális kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A Mineapolis a New Orleans és a rombolók az elkövetkező órában a legénység nagy részét, 2700 embert mentettek meg.

18 óra után már besötétedett, így a lángoló hajó messziről elárulta az amerikai flotta helyét. Annak rendje és módja szerint Sherman kapitány csobbant utoljára a vízbe, majd miután meggyőződtek, hogy nincsenek túlélők a hajó körül, a Phelps romboló több torpedót indított a Lexington testébe, nehogy a roncs a japánok kezére jusson. Az „öreg hölgy” nem adta meg magát könnyen, fél óra alatt öt torpedót kellett belenyomni, hogy végre, 19 52-kor hatalmas robbanással eltűnjön a tengerészek szeme elől.

Füstbe ment tehát Fletchernek az a terve, hogy a Lex gépeit áttelepítsék a Yorktownra, és magának is alig volt használható gépe, így még egy éjszakai felszíni ütközetben reménykedhetett. Hamarosan azonban megjött Nimitz admirális utasítása: hagyják el a Korall-tengert, és induljanak el a Pearl Harbori bázisra.

Inouye altengernagy Rabaulban úgy döntött, a légifedezetet biztosító anyahajóra telepített gépek száma annyira megcsappant, hogy átmenetileg elhalasztja a Port Moresby elleni inváziót. Takagit utasította, hogy térjen vissza a Truki bázisra, töltse fel üzemanyagkészleteit, és pótolja a repülőgép-veszteségeket. Yamamoto tengernagy, az egyesített flotta főparancsnoka igen ingerült lett, mikor erről tudomást szerzett, és utasította Takagit, hogy térjen vissza a Korall-tengerre, és semmisítse meg az amerikaiakat. Takagi tudta, hogy már bottal ütheti a nyomukat, de hát nem volt mit tenni, Yamamoto volt a főparancsnok.

A csata utolsó felvonására valamivel délebbre került sor. A tehetetlenül hánykódó Neosho tartályhajó legénysége mindenkitől elszigetelve az életéért küzdött. A Henley torpedóromboló eredménytelenül kereste, ráadásul egy feltételezett japán repülőgép-hordozótól tartva jó nagy kerülővel közelített a segélykérő jelzésben megadott pozíció felé. Végül 11-én egy PBY repülőcsónak fedezte fel a süllyedő hajót, így a Henley a fedélzetére vehette a maroknyi túlélőt. A romboló megadta a kegyelemdöfést a Neoshonak, majd délnek fordult és háta mögött hagyta a Korall-tengert.

Értékelés

A történelem első repülőgép-hordozó csatája után mindkét fél elégedetten távozott. A sajtóban éltették saját tengerészetüket, az ellenség veszteségeit alaposan felnagyítva dicshimnuszokat zengtek. A japánoknak volt okuk az ünneplésre. Elsüllyesztettek egy nehéz repülőgép-hordozót, ami az amerikai tengeri erők gerincéhez tartozott, valamint egy rombolót és egy tartályhajót. Számos tengerészeti repülőgép lett az áldozatuk. Ezen felül még egy nehézhordozót sikerült úgy megrongálni, hogy valószínűleg kiütötték a közeljövő csatákból. Ehhez képest a veszteségeik kisebbek voltak. Az elveszített kis Shoho anyahajó nem képezett nagy erőt, a Shokaku igaz hosszú idő alatt, de kijavítható volt. Ezen kívül csak kiegészítő egységeket vesztettek. Úgy szokták mondani, a taktikai győzelem a japánoké volt.

Az amerikaiak is ünnepelhettek. Megállták helyüket a rettegett japánokkal szemben, bebizonyították, hogy képesek elsüllyeszteni egy japán repülőgép-hordozót. Igaz, mindkét hordozójukat elagyabugyálták a japánok, viszont a legfontosabb, amit a japánok akkor még nem tartottak olyan tragikusnak, mert nem tűnt véglegesnek, hogy megállították a féléve tartó szakadatlan japán előrenyomulást. Az Ausztráliát félelemben tartó fenyegetés megszűnt, nem véletlenül emlékeznek arrafelé a mai napig erre a csatára. A stratégiai szempontból inkább az amerikaiak jutottak előnyökhöz.

A két főparancsnok, Yamamoto, és Kimmel nem volt annyira elégedett, mindketten megsemmisítő győzelmekről szerettek volna hallani. Takagi hamarosan háttérbe szorult, Fletchernek is sok kritikát kellett kiállnia, bár Nimitz, a csendes-óceáni parancsnok továbbra is úgy-ahogy bízott benne. Valójában mind Takagi, mind ellenfele „úttörő munkát” végeztek, azelőtt nem volt példa hasonló körülmények között megvívott ütközetre, így nem csoda, ha botladoztak, és miután légierejük nagy részét elvesztették, abban a tudatban, hogy ellenfelük nem biztos, hogy így járt, nem csoda, hogy nem erőltették tovább az akciót. Ráadásul a légi hadműveleteket nem is ők irányították, hanem ebben a „műfajban” tapasztaltabb alárendeltjeik. Érdekes, hogy Hara és Fitch továbbra is farkasszemet néztek egymással, de nem repülőgép-hordozókon, hanem szárazföldi légitámaszpontok parancsnoki asztalai mögül. Míg Hara Trukban, addig Fitch Noumeában vezényelte a dél-csendes-óceáni légi hadműveleteket japán-, illetve amerikai részről. Több hordozós csatában nem is hallunk egyik nevéről se. Harának azt a szégyent is meg kellett élnie, hogy a fegyverletétel után háborúsbűnösként bebörtönözzék néhány évre. A vétke az volt, hogy a keze alatt dolgozó tisztek nem éppen finom módszereket alkalmaztak az elfogott amerikai pilóták kihallgatásakor. A japán katonák kegyetlenségét ismerve ez nem is meglepő. Persze azt sosem vizsgálták, hogy pl. Fitch emberei mennyire tartották be a Genfi Konvenciót. No de már szinte közhely, hogy háborús bűnöket csak a vesztes oldalon követnek el, főleg, ha a győztes egy nagyhatalom.

A két fél repülőgép-veszteségeit elég nehéz pontosan megszámlálni. Az US Navy hivatalos jelentése 66 gép elvesztéséről szól. A Lexington vesztett 15 gépet a harcban, 35 merült a hajóval a hullámsírba, 14 gép a Yorktownon landolt. (Ez még csak 64, néhány hiányzik, a Lexen több gép volt.) A Yorktown 16 gépe zuhant le. A csata után állítólag 39 harcképes gép volt a fedélzeten, viszont a Lex gépeivel együtt több mint hatvanat kellett számlálniuk. Valószínűleg sok hazatért gép olyan rossz állapotban volt, hogy nem tudták rövid idő alatt megjavítani, de az is lehet, hogy a statisztikát kicsit kozmetikázták. Érdekesség még, hogy a japán sajtóközleményekben 98 elpusztult amerikai gépről beszéltek.

A japánok gépveszteségeit még nehezebb pontosan megadni. Az amerikai hivatalos jelentés szerint 104 japán gépet semmisítettek meg. (A japán hivatalos adatokat nem ismerem, ha valaki tudja, hálás lennék, ha postázná!) Igaz, hogy a Shoho esetében úgy gondolták, hogy a maximális feltöltéssel, azaz 30 géppel került a tenger fenekére, pedig május 7-én mindössze 20 géppel indult csatába a kis hordozó. Ez mindjárt csak 94-re zsugorítja a japán veszteséglistát. A vadászok lelőttek 8 felderítő gépet (3 négymotoros és 5 egymotoros hidroplánt-ez utóbbi május 4, Tulagi). A két nagy hordozó veszteségei a május 7-8-ai harcokban amerikai adatok szerint 33 vadász, 16 zuhanóbombázó, 17 torpedóvető, azaz 66 gép. Kísérteties, pont annyi, mint a két amerikai hordozóé!

A 8-ikai akcióban 69 japán gép vett részt. Egy forrás szerint 42 szállt le a Zuikakura. Ez összecseng azzal az adattal, hogy kb. 30 gépet vesztettek a Lexington és a Yortown elleni akcióban. Ne feledkezzünk meg az előző napi veszteségekről. 9 gép veszett oda ama értelmetlen késő esti támadási kísérletben, amikor rá se bukkantak az ellenségre. A Neosho támadása is legalább 1 repülőgépbe került, az ugyanis sérülten kamikaze módra a hajóra vetette magát. Ez ugyebár kb. 40 gép. Sajnos bonyolítja a helyzetet az a kérdés, hogy mennyi Zero veszett oda a Shokaku védelmében. Persze az amerikai pilóták szerint rengeteg, de a harc hevében az izgatott személyzet aligha tudott pontos számvetést végezni, miközben gyakran az életéért küzdött a fürge Zerókkal. Egy füstölgő, dugóhúzóba került gépről több lövész is vélhette úgy, hogy az az ő áldozata, főleg ha az SBD-k kereszttüzébe került.

Sajnos arról sem sikerült adatot találnom, hogy a Shokakun mennyi gép volt, amikor az SBD-k eldöngették a fedélzetét. Sok nem lehetett, mert valószínűleg a legtöbb a Yorktownon meg a Lexingtonon „dolgozott”, vagy a levegőben volt, hogy védje saját anyahajóját.

Mindezeket figyelembe véve a japánok mintegy 50-70 gépet veszthettek, plusz a Shoho gépei, tehát a végösszeg valahol 70-90 körül lehetett. (Találtam forrást ahol 77, és ez elég gyakori.)

Egyes források szerint a Zuikakun 39 bevetésre alkalmas gép volt a csata után. (Szintén kísérteties hasonlóság!). Mintegy 20 gép lehetett még, melyeket nem sikerült kijavítani.

Hogy mindezt miért tartom olyan fontosnak? Egyrészt, hogy érthetőbbek legyenek a parancsnokok csata utáni döntését. Másik ok: létezik egy legenda, miszerint a japánok azért nem vetették be a midway-i csatában a sértetlen Zuikakut, mert olyan óriási gépveszteségei voltak. Még ha tényleg csak 39 akcióképes gép maradt is, ezt 50-60-ra egy hónap alatt biztosan ki tudták volna pótolni, ami már bőven elég lett volna, hiszen a többi hordozón se volt több (Pl.: Akagi 55)

A tény az, hogy a japánok egyszerűen úgy gondolták, a Zuikaku nélkül is simán megnyerhetik az amerikai flotta elleni döntőnek szánt ütközetet. Nem fordítottak különösen nagyobb figyelmet a csata elemzésére, úgy gondolták, hogyha a legifjabb 5. divízió megállta a helyét, akkor az 1. és 2. divízió veteránjai könnyedén elverik a jenkik maradék hordozóit. Ha az elavult TBD-k nem is jelentettek komoly veszélyt hajóikra, az SBD zuhanóbombázók hatásosságára fel kellett volna figyelniük. Az is figyelemreméltó volt amerikai részről, hogy sikerült a Yorktown gépeinek a Shokaku ellen összehangolt támadást intézniük (ebben az évben egyedülálló módon), persze a japánoknál ez nem ment csodaszámba. Viszont az is igaz, hogy a Lexington zuhanóbombázói rossz koordináták alapján el se jutottak az ellenségig – és ez előrevetítette számos későbbi csatában a repülőcsoportok botladozásait.

Az amerikai admiralitás hamarosan hírzárlatot rendelt el a csatát illetően és nem próbálkozott azzal, hogy a túláradó japán harci sikereket zengő angol nyelvű adás híreit megcáfolja. Mint tudjuk, ekkorra már szinte biztos információik voltak a japánok midway-i terveit illetően, és nem szerették volna, hogy a japán stratégák pontosan ismerjék veszteségeiket, és így kiszámíthassák mekkora fenyegetést jelent az amerikai tengerészeti légierő.

A Korall-tenger eseményeiről szóló perpatvar lassan lecsillapodott, minkét fél a Midway-i csatára készült.

© 2008  Mihalik László

A második repülőgép-hordozós ütközet